Vak düh Meleg ősz volt. A park enyhén sárguló zöldjében nyárias szellő lengedezett, langyos érintése megsimogatta az összeölelkező párok haját, végigcsiklandozta a nyírfák fehér ágait, melyeken néma kacagással rezgett milliónyi szív alakú levél. Kerek, zöld tükrű tó finoman fodrozódó vizén néhány vadkacsa siklott ide-oda elegáns nyugalommal, néha belecsippentve a vízbe. Közeledett az alkony, a parti nyurga, vén tuják mögött az égbolt lila és narancs árnyalatokba ment át, mintha egy óriási kéz elmaszatolta volna a színeket, hosszan elkenve bennük a déli gomolyfelhők puffadó, fehér habjait. Csak néhányan lézengtek még a gyöngykavicsos sétautakon, a pajkosan nyargalászó szellő pedig sértődötten elbújt, mint a gyermek, akit vidám játékában figyelmen kívül hagytak. A szökőkútnak tátott szájú kígyót formázó vízköpője volt bezöldült, barna bronzból, s aranyhalak úszkáltak medencéjében a vízililiomok tepsi levelei alatt.
Hársfák szegélyezték a keskeny sétányt, amin a fiatal férfi közeledett. Világos ruhájától alig ütött el díszesen faragott sétabotja, amit kicsit megemelve, ferdén előretartott, ha érezte, hogy valaki szembejön vele. Lassan, sajátosan merev egyszerűséggel haladt, ám vonásaiból, a szemüveg sötét foncsora mögül mégis előszivárgott valami természetes életöröm, könnyed boldogság. Minden nap ugyanazon az útvonalon haladt, lépte alatt halkan ropogott a gyöngykavics. A természet hatalmas zenekarában ez volt az apró csörgődob. Ismerte, és mégis minden alkalommal újra és újra várta, szomjazta a különféle hangokat, a tónál a kacsák elégedett sápogásait, szürcsöléseit, a parti békák vartyogását, ijedt vízbe csobbanásait. A parton néha megállt, figyelte a pecázó gyerekek vitatkozásait, a damil suhogását, aztán az apró örvényeket kortyolgató patakot követve, a tücsökzenétől rezgő mezőre ért, ahol surranó gyíkok zörögtek a kaszált fű illatos, száraz csomói között. A közeli erdő szélén már jól tudta, hogy melyik madár honnan fog megszólalni, vagy merre csapdos éppen röptében. Itt már az illatok is mások voltak, a fák kérgének kesernyés szagába vegyült a levelek üde illata, a lehullott avar nyirkos lehelete. De különböztek a szagok az évszakok szerint is. Télen hideg és szúrós volt a levegő, csak enyhüléskor telítődött az olvadt sár és a lucskos fű szagával. Tavasszal ez megváltozott. Az élet keringése beindult a növényekben, ami ott vibrált a levegőben, valami különös rezonanciában, s a kipattanó rügyek, virágzó barkák enyhe aromája terült szét mindenütt. Nyár elején már a különféle virágok illata is dúsította ezt a finom keveréket, a tó mellett pedig töményen áradt a hínáros víz és a sás jellegzetes szaga.
A vak férfi ilyenkor, őszi alkonyokon szeretett leginkább sétálni, amikor a hangok letisztulva, megszelídülve hullámoztak, az illatok pedig összeértek, a természet csodálatos, pikáns, légnemű koktéljaként. Ezért aztán sokszor estébe nyúltak ezek az élvezetes gyaloglások, s a suhanó bagoly, vagy az éjszakai hűvös szellő figyelmeztették arra, hogy ideje hazatérni a nyugalmas magányba.
Ez a magány három hónapja tört csak meg, amikor kapott egy kutyát a vakok intézetének támogatásával. A labradorról tudta, hogy fekete, és tökéletesen képzett, de ennél is többet jelentett neki, hogy ha végigsimított puha szőrén, vagy az állat megnyalta a kezét, jóleső melegséget érzett. A városból a parkig együtt már gyorsabban tették meg az utat, amikor pedig megérkeztek, ő leült egy padra, kis időre lekapcsolta a kutyát a pórázról, s jólesően hallgatta, amint az szaladgál és szaglászik körülötte, soha nem távolodva el azonban túl messzire. Megszerette újdonsült társát. Egy hete azonban ismét egyedül vágott neki megszokott sétájának, mert egy alkalommal az állat megsérült. Helyesebben szólva, megsebesítették… Azon a bizonyos napon megint nem tudott ellenállni az őszi hangulat marasztalásának, s késő este, útban visszafelé a parkból, néhány suhancba botlottak. A parkot karéjosan ölelő külvárosban jártak, és a keskeny sikátoron akartak átvágni, hogy előbb hazaérjenek. Az arra tébláboló fiúk akkor támadtak rájuk. Pár pillanatnak tűnt csak, a kabátját letépték, elszedték a pénzét, miközben idegeit hasogatóan kiabáltak. Ám a legrosszabb mégis az volt, amikor a szívébe hasított a kutya fájdalmas vonítása. Ott hagyták a földre lökve, kabát nélkül, kirabolva, a kutya pedig furcsán szűkölve nyalogatta az arcát. Neki ugyan nem esett baja, de érezte, hogy barátjával gond van. Hazavánszorogtak, és azonnal felhívta az állatorvost, aki hamarosan meg is érkezett.
- Hát, ez bizony csúnyán eltörte a lábát. Mi történt vele?
- Elestem egy lépcsőn és magammal rántottam… - felelte, de alig bírt uralkodni zaklatottságán. Az orvost nem győzte meg igazán a válasz.
- Ahhoz igen nagyot kellett esniük. Magának nem lett semmi baja?
- Nem. Mondom, ráestem szegényre. Biztos akkor nyomódott meg a lába.
- Ez nem nyomás, ez egy marha nagy ütés inkább.
- Akkor megütötte. Mit tudom én?! - válaszolta idegesen. Az orvos kis ideig hallgatott.
- Most beviszem a klinikára. Ellátjuk, be lesz gipszelve, aztán visszahozom. Viszont pár hétig biztosan nem tud magával menni. Nincs szüksége segítségre?
- Nem, köszönöm! Elboldogulok magam is. Csak őt gyógyítsák meg! Ő a legjobb barátom!
- Rendbe fog jönni. De máskor nagyon vigyázzon! És ne menjenek annak a meredek lépcsőnek a környékére sem. Van ott kerülőút, ami hosszabb, de legalább biztonságos.
Így esett hát, hogy már napok óta egymagában sétált a parkban, hogy aztán felüdülve visszatérjen a kutyához, megetesse, magához ölelje meleg, selymes tapintású testét. Az ágy mellett fekvő jó barát szuszogása megnyugtatta, - s háttérben a halk zenével, amit beállított magának félórára, - álomba szédítette. Ébredés után vele volt aztán egész nap, kivéve a reggeli vásárlást a közeli kisboltban, és a koraesti órákat, mert a megszokott sétákról képtelen volt lemondani. A hársfasor egy bozótliget felé vitt, ami kissé elhanyagolt benyomást tett a szemlélőre, a vak férfi pedig errefelé haladtában az enyhe vizelet és ürülékszagból következtetett gondozatlan területre. A húsz év körüli suhancok ezúttal ott társalogtak, ahol az út elágazott három kisebb ösvényre. Öten voltak, kábítószeren osztozkodtak, heves vitába bonyolódtak, s nem is figyeltek fel a közeledőre, csak amikor már befordult feléjük, és néhány méternyire járt csupán. Kicsit felemelte, s előretartotta a bot végét, hogy észrevegyék, s könnyebben kikerüljék őt. Azoknak viszont eszük ágában sem volt kitérni előle. Feléje fordultak, pökhendi, lezser tartással kivárva, míg odaér hozzájuk. A vak fiatalember megérezte a bajt, de későn. Pár lépésnyire tőlük egészen lelassult, bizonytalan mozdulatot tett, leengedte a botot, s megállt.
- Nocsak! A vaksi barátunk! - mondta az egyik, amelyiknek rekedt hangja volt. Göndör, zsíros haja a szemébe csüngött, izzadságszagot árasztó inge és nadrágja pedig ugyanolyan koszfoltos volt, mint társainak.
- Kapóra jött, úgyis elfogyott az apróm! - röhögött fel egy másik, vékony fejhangon. Kopaszra borotvált fejét simogatta mocskos tenyerével, a vak hallotta az apró hajserték sercegését.
- Nincs nálam pénz. - szólalt meg halkan. A pár másodpercnyi hallgatás a torkát szorította. Ketten vagy hárman felvihogtak. A rekedtes hangú durván megragadta az ingét, és egészen közelhajolt hozzá. Bűzös, szeszszagú, áporodott lehelet csapott az orrába.
- Na, ide forgasd ki szépen a zsebeidet! - förmedt rá.
- Mondtam, nincs nálam pénz.
- Akkor mi a franc van nálad?! - sipította a fejhangú.
- Mit szórakozó? Nyomjá le neki egyet! - bíztatta a göndört egy másik, akinek tájszólásából tudta a vak, hogy távoli vidékről származik.
- Fogd be! Majd akkor nyomok le neki, ha én akarom! Bagószagú markával megszorította a vak nyakát. - Gyerünk, ki a zsebeiddel!
Nyitott szájjal nyeldekelte a levegőt, s elengedte a botot, ami csörögve dőlt a kavicsra. Remegő kezeivel kiforgatta a zsebeit, néhány zsebkendőt, az igazolványát, és az idejétmúlt, karcos, kopott telefont.
- Ugye, hogy van nálad hasznos holmi?! És még volt pofád elhallgatni, te kis szemét! - vicsorogta a rekedt hangú, és szorított a nyakán. A vak úgy érezte, rögtön megfullad, az agya lüktetett, élettelen szemgolyói pedig sajgón feszültek üregükben. Volt nála még valami.
- Ááá! - rikoltotta a göndör. Az arcába nyomott sokkoló hanyatt vágta, a vak pedig levegőhöz jutva sebesen megfordult, hogy elmeneküljön. Segítségért kiáltott, de közel-távol nem járt arra senki. Kísérlete halálra volt ítélve…
A tél hideg volt és elhúzódott. Március végén még vékony, fagyott hártya borította a kávészínű kis tavat, a pajkosan kanyargó patak pedig buborékokat pörgetett a még fel nem olvadt jéglemezek alatt. Feketerigók szaladgáltak a hófoltos, piszkos-zöld füvön, s szemtelen verébcsapattal nyomukban, eldobált ételmaradékot keresgéltek a bokrok posványos, nyálkás aljában. A park szinte teljesen elhagyatott volt, csak néha bukkant fel egy-egy kabátosan összebújt pár, vagy komótosan baktató, mélabús tekintetű, idős ember. Április aztán gyökeres változást hozott. A nap melegítő sugaraiban kipattantak a rügyek, üde zöld levelek fakadtak az erdő fái alatt, énekesmadarak hívogató dallama csilingelt, s ibolyák illata gőzölgött a friss, élettel teli levegőben. A parkban napokig dolgoztak a virágágyásokat gondozó, füvet átgereblyéző munkások, akik visszarakták a telelésre bevitt aranyhalakat a szökőkútba, majd dolguk végeztével kis pöfögő traktorokon elhordták a kupacokba gyűjtött hulladékot, letört gallyat, korhadt avart. Húsvétra már pompáztak a virágok, harsogó zöld lett a fű, és a fák zsenge levelei, apró virágai közt méhek, bogarak dongtak.
A vak fiatalembert ősz óta nem látta senki. Amikor újból felbukkant, napokig csak a tó mellett üldögélt az egyik padon, fekete kalapban, sötét ruhában, hátradőlve. Időnként benyúlt zakója zsebébe, s pár falatot dobott az előtte serényen keringőző vadkacsáknak. Sötétedésig maradt, akkor elsétált még a bodzával vegyes bozótosig meg vissza, majd végigbandukolt a hársfasor alatt a külváros nyomott hangulatú, lámpafényes házai felé. Május eleje volt, amikor egy derűs, szélcsendes alkonyon a bozótos felé sétáltában belebotlott a göndör gazfickó bandájába. Ezúttal nem állt meg, egyenesen, határozottan közeledett, és el akart menni közöttük. Egyikük, egy köpcös, kese fickó gáncsot vetett neki, amitől elvágódott. Harsány röhögésben törtek ki mind az öten.
- Hová, hová, ilyen szédületes iramban?! Még a végén nekimész egy fának, te kis vaksi barom! - kiáltott rá a rekedt hang. Lassan feltápászkodott, de a tájszólásban beszélő belerúgott, így visszaterült a kavicsra.
- Ne siessé mán kisbarátom!
Másodjára sikerült felkelnie.
- Vedd szépen elő a bukszádat, aztán mehetsz a dolgodra! Na, rajta! - hajolt oda hozzá a bűzös leheletű bandavezér. A vak tétovázott, mire kapott egy pofont. Leesett a kalapja és a szemüvege, kócos, fekete hajának tincse homlokába hullott, csukott szemhéja összeszorult, mintha hunyorogna. Elbizonytalanodva túrt a zsebébe. A gazfickók gúnyos vigyora émelygős volt, akár a tóból nyár végén kidobált poshadó hínár. Hirtelen kirántotta a kezét, ökle előrelendült, s telibe kapta valamelyiket, úgy, hogy érezte, amint reccsen az orra. Váratlan mozdulat volt, a suhancokat meglepte. Akin megült az ütés visszatántorodott, így a következő pillanatban rés támadt a meneküléshez. A vak futni kezdett. A törött orrú magas fejhangon vonyított, míg a többiek a döbbenetből ocsúdva a nyomába eredtek. Az üldözött hihetetlen iramban kezdett, ami meglephette volna őket, ám dühük nem hagyott időt mérlegelésre, fontolgatásokra. Fékeveszett gyűlölet lihegett a vak fiú sarkában, aki felfelé szaladt a domboldal kacskaringós ösvényén. Az egyik kanyarban, egy mogyoróbokornál megtorpant, behajolt az ágak alá s kirántott valamit a keskeny útra. Üldözői kis híján utolérték, ezért habozás nélkül tovább rohant. Egy pillanattal később fémes csattanást, majd velőtrázó üvöltést hallott. Nem lassított, rohant tovább. A banda közben megtorpant. Az élen haladó vezér megúszta, mert átugrotta a csapóvasat, viszont a mögötte loholó kis köpcös rövidebbeket lépett. Csontig vágtak a húsába a borotvaéles karmok, s azonnal összerogyott. Vékony, nyurga társa átesett rajta, de szitkozódása nem hallatszott, mert a sebesült olyan éktelenül visított.
- Kussolj már, te vadbarom! - förmedt rá a vezér, hiába. Hárman is nekifeszültek a vasnak, végül nagy üggyel-bajjal kiszabadították, de addigra a köpcös elájult. A domb aljában sétáló fiatal pár idegesen kémlelődött fölfelé. A bokrok, fák takarásában semmit nem láttak, viszont az iszonyú üvöltözés megriasztotta őket, és sietve odébbálltak.
-Fektessük le ide, mindjárt visszajövünk érte, csak elkapjuk ezt a rohadt mocskot! - mondta a rekedt, göndör. Karjánál fogva becibálta a bokor aljába eszméletlen társát, aztán nagyot fújtatva a többiekre nézett. - Mi lesz, ökrök?!
A hajsza folytatódott. A banda most már élt a gyanúval, hogy a vak csapdákat állított az ösvényen, ezért visszavettek a tempóból, a vezér pedig maga elé rendelte a fejhangon beszélőt. Az üldözött időközben némi előnyre tett szert, és eltűnt a szemük elől a domb mögött. Az ösvény kétfelé vált, a bandafőnök kettéosztotta a csapatot, így haladtak tovább lefelé. Ő meg a fejhangú az egyik, a nyurga és a vidéki tagbaszakadt fickó pedig a másik irányból kezdte megkerülni a domb alatti tavat.
Ez a tó jóval nagyobb volt, mint a parkban lévő, sűrű lombos erdő vette körül, mögötte távolabb hegyek magasodtak. A víz barna tükrére tompa impressziókat kent a lebukó nap sugárecsetje. A horgászok az imént mind hazamentek, egy lélek sem látszott sehol, csupán a békák vartyogtak kitartóan. A túlsó parton hárman találkoztak.
- Mi a fene van?! - kiabált a rekedtes vezér. A nyurga alig kapott levegőt.
- Vermet ásott ez a szemét! Tele volt szöges deszkával!
- Az a barom meg belelépett, mi?! - dühöngött a vezér, és irtózatosat káromkodott.
- Vissza kell mennünk érte! Tele van sebekkel, csupa vér! Elvérzik! - ordibálta eszelős idegességgel a nyurga. A göndör tétovázott, de csak egy pillanatig.
- Egy perc és visszajövünk! - mondta, s jókorát lökött a lecövekelt fejhangún. - Gyerünk már, így soha nem kapjuk el!
A nyurga követte őket, de egyfolytában óbégatott. A göndör megelégelte, futtában ráordított.
- Fogd be a pofád, mert kinyúvasztlak téged is!
A fenyegetés hatott, a siránkozó fújtatva, lihegve loholt a nyomukban. A vak közben odaért egy üres teniszpálya kerítéséhez, átmászott rajta, pár pillanatig matatott a tövében, majd tovább rohant.
- Nem igaz, hogy egy hülye, szemét vakot nem érünk utol! - vicsorogta lihegve a fejhangú. A pálya túlsó végében megpillantotta a menekülőt. - "Most elcsíplek!" - gondolta. Ruganyosan felugrott a drótkerítésre, ahol sipítva rángatózott másodpercekig, aztán összegörbedve, túlérett gyümölcsként pottyant a megrökönyödött vezér lábaihoz.
- Ez meghalt! - rikoltotta a nyurga, miután lehajolva meghallgatta társa mellkasát. Szemében riadalom, eszelős rémület tükröződött, amit a vezér azonnal észrevett.
- Csak nem fogsz betojni egy furfangos vaktól?!
Ő is odahajolt a fejhangú fölé. Felnézett a zavarodott tekintetű nyurgára, s próbált határozott, erélyes lenni.
- Szerintem csak elájult, te beszari! Indíts előttem, ha jót akarsz, különben itt leverlek, mint… - „Vak a poharat „- akarta mondani, de elharapta, és magában, fogait csikorgatva követte kényszeredetten loholó társát. Megkerülték a pályát. Az üldözött kiért egy dimbes-dombos, tágas mezőre, ahol néhány magányos tölgy nyújtogatta görcsös karjait. Az este fakó leplet borított a tájra, a színek sötét árnyalatokká mosódtak.
- Itt beérjük! - lihegte a vezér diadalmasan, és társa elébe vágott. Már látta magát, ahogy a fasírttá dolgozott vakból kitapossa a szuszt, mint szőlőből a mustot, és futása közben elvigyorodott. A mező széle meredek lejtőbe ment át, ahová a gyerekeknek hosszú, enyhén kanyargós csúszdát állítottak. A vak erre mászott fel, hogy előnyhöz jusson. Alighogy végigért, a rekedtes már el is indult odafentről. A vak megállt, és kihúzott valamit a csúszda alól, azután újból nekiiramodott. A göndör nem vesztegette az időt a csúszdára, hanem eszeveszett tempóban lerohant a lejtőn. A nyurga a rövidebb utat választotta, vesztére. Lehuppant a csúszda végén, s derékig süppedt valami gödörszerű mélyedésbe. Felüvöltött, aztán előredőlve összecsuklott. A vezér éppen oda ért, s már látta, hogy baj van, ezért lefékezett, de a nedves füvön megcsúszott és a csúszda végének zuhant. Belenyilallt a vállába, ahogy az oldalára hemperedett, hogy ne essen bele ő is a szűk, derékig érő verembe, de fogcsikorgatva lenyelte fájdalmát. A nyurgához ugrott volna, de ekkor észrevette a körülötte odalent tekergőző kígyókat.
- A rohadt életbe! - sziszegte. Az élettelenül heverő nyurgához lépett, aki halálsápadtan, összegörnyedve feküdt, arcát a fűre fektetve. Csak nézte viszolyogva a vezér, de nem merte kihúzni onnan.
- Nem mérges kígyók. - hebegte. Aztán riadtan kapott észbe, mennyire más a hangja, kirángatta, és rárivallt cimborájára: - Ártalmatlanok! Nem mer gyilkolni egy vak!
- De, mer! Amit műveltünk vele, azok után mer. Piszkosul fáj a lábam! Ezek csörgőkígyók.- hallotta a földön fekvő nyurga suttogását. - Vigyél orvoshoz, kérlek! Hívd a mentőt! Nem hagyhatsz itt! Nem akarok megdögleni! Hallod?!
A vezér egy pillanatig habozott. A felcsúszott nadrág alatt bedagadt bokákra esett a pillantása.
- Biztos csak eltörtek a lábaid. Remélem. Elviszlek... De el kell kapnom előbb!
Hirtelen hideg nyugalom szállta meg, amit maga is furcsállt. Olyan volt ez, mint a tigris higgadtsága a végső, letaglózó roham előtt. Elővette rugós bicskáját. A penge hidegen, fénylőn, kattanva ugrott elő. Halálra vált cimborája elkapta a karját.
- Hagyd a fenébe! Segíts el a dokihoz! Ott maradtak a többiek is...
A vezér ránézett, elszántan, eszelősen, aztán kirántotta a kezét és futásnak eredt.
A vak visszafelé vette az irányt, a parkot határoló erdő felé, s majdnem elérte a tölgyes-vadgesztenyés szélét, de megbotlott és sántikálva lelassult. A vezér mámorosan loholt, mind közelebb és közelebb érve hozzá. A fák között magasodott egy mesterségesen kialakított domb, mely alá keskeny, hosszanti alagutat vájtak. Napközben szívesen játszottak itt gyerekek, néha hajléktalanok is bevették magukat, most azonban üresen tátongott, akár a kifosztott kripta. A vak ide sántikált be, nyomában vadul fújtató üldözőjével. Odabent áporodott, dohos szag csapta meg, érezte a nyirkos falak hűvös lélegzetét. Erőlködve igyekezett, lihegve, nyögve. Az emelkedő alagút túlsó oldalán kiért, aztán ráhúzta az odakészített rácsot a rézsút felfelé nyíló kijáratra, és egy cölöppel a fölébe hajló sziklához kitámasztotta. A vezér pillanatok alatt ott termett. Tehetetlen dühében ráncigálta a rácsot, majd többször nekirontott. A vak ott állt vele szemben, miközben ő ontotta rá a szitkait. Aztán megállt, hogy felmérje a helyzetet, és végső erejével kidöntse azt az átkozott rácsajtót, hogy végre a karmaiba kaparintsa őt. Belevágta kését a kövek repedésébe, és teljes erejével nekifeszült a rácsnak. A támaszték kimozdult. Diadalmasan, rekedten felordított. Ekkor hirtelen furcsa mordulást hallott maga mögött, majd tompa dobogást. Felkapta a kést. Idétlenül felkacagott.
- Most miszlikbe vágom a dögödet! Azt a gyáva, mocsok dögöt!...
A dobermann úgy rontott neki, olyan lendülettel, hogy alig maradt ideje felismernie végzetes tévedését. Ordított és sikoltott. Amint ráeszmélt mi is az, ami marcangolja, az iszonyat visítássá torzította a hangját. Megpróbált minden erejével kitörni a rácson, de nem sikerült.
- Szedd le rólam! Szedd le rólam, könyörgök! - üvöltötte a rács túloldaláról szenvtelenül rámeredő vak arcba. A kutya fékevesztetten ráncigálta, húzta, cibálta lefelé, a maró, égető fájdalmat már alig érezte. A tudatába bevillant, hogy vesztett, hogy vége, most meg fog halni. Hörgött és nyüszített, aztán ujjai lecsúsztak a rácsról... Amikor feleszmélt, csend volt. Az alagút végéről a penészszagú csendben, himbálódzó lámpafény közelített feléje. A szemébe csapó fénysugár megállt. A vak hangját hallotta egészen közelről.
- Ne félj, én még nem a halál vagyok... Remélem, ez jó lecke volt mindnyájatoknak, és nem fogtok zaklatni többet. Ugye?
- Igen, persze. - nyöszörgött egy hang a torkában. Úgy érezte, mintha nem lennének végtagjai, csak zsibbadt, összezsugorodott teste és hideg verítéktől lucskos, nyilalló, sajgó koponyája. Zavarodottan hunyorgott a lámpa fényében. Nem látta tisztán a vak fiú arcát, de valahogy furcsának tűntek a szemei…
- "Minek neki lámpa?! Minek?!"
A vak ismét megszólalt, a hangja száraz volt, majdnem gépies.
- Ezúttal mindannyian élve megúsztátok.
A göndör hallgatott.
- Mindjárt jön valaki, és téged is elvisz. Persze, megfordulhat a fejedben, hogy feljelentést tegyél, de nem javaslom. A társaiddal majd találkozhatsz a kórházban. Legalább megtudjátok milyen volt nekem ott hetekig, törött bordákkal, meg karokkal. A koszt egyébként tűrhető…
A legyőzött suhanc a földön fekve hallgatott. Fájt mindene, ahol a dobermann összemarta, de még jobban fájt neki az, hogy végérvényesen vesztett. Meg akart szólalni, mindössze annyit mondani, hogy oké, - de kellemetlen szúrást érzett a mellében, s csak felnyögött. A vak fiú sarkon fordult, és magára hagyta őt a vacogtató sötétségben. Odakint a kéklő esti homály alig volt világosabb…
A vak megállt az alagút bejáratánál.
- Hazaviszem Lordot, hadd kapjon most már valami normális kaját. - mondta a kutyával várakozó alaknak, s átvette tőle a dobermann pórázát. - Vidd el őt is a kórházba. - intett fejével az alagútba, - nem fog rakoncátlankodni, az biztos.
- Kicsit elvettük a kedvüket, szó se róla! - nevette el magát a másik.
- Elrendeztél mindent? - kérdezte a vak, és egy zsebkendővel megtörölte a homlokát.
- Persze. Mindenre nagyon ügyeltem, ahogy megbeszéltük. Áram kikötve, gödör betemetve, csapóvas elrakva.
- Oké! Klassz haver vagy !
- Ja, és a kígyóid. Jól beváltak csörgőkígyóknak! Itt van mind, bezsákolva a táskában. Meg a kalapod, és a szemüveg. Ezek ott maradtak a földön.
-Aha. Tudom.
A fiú átvette a táskát, felrakta a kalapot, a szemüveget ingzsebébe rakta, s kezet nyújtott.
- Holnap utazol haza? - kérdezte a társa.
- Nem tudom. Az öcsém már jobban van, de megvárom, míg talpra áll. Jövő héten talán már eljöhet sétálni.
- Bízom benne, hogy többé nem bántják. - mondta a másik, és felkapcsolta a lámpáját.
- Én is… Na, gyere Lord !- szólt a kutyára a fiú, s elindultak bandukolva, át a mezőn, a külváros irányába.
A fiú halkan dudorászni kezdett egy régi slágert. A hold füstös, kormos felhők mögé bújt, hűs szellő támadt, a tücskök rendületlenül ciripeltek, ő pedig különös késztetést érzett. Lassított, s egy pillanatra megállt. A kutya engedelmesen leült, szaglászott, aztán várakozón visszanézett rá. Kisvártatva lekapcsolta a lámpát, benyúlt a zsebébe, s feltette a szemüveget, mert úgy akart végigmenni a parkon, ahogyan vak ikertestvére szokott.
Clay Tomasso |
