A műteremben egyhangúan visszhangoztak a kalapácsütések, ahogy a kalapács újra és újra lesújtott, és a véső mindig újabb darabkákat pattintott le a gránitból. Minden ütés után az anyag felsikoltott, mintha élne, lélegzene és szenvedne. Csak fülnek kellett lenni hozzá, hogy meghallja a gránit jajongását, ahogy megsiratott minden darabkát, amitől meg kell válnia, és irgalomért könyörgött.
A szobrász azonban azért van, hogy megküzdjön az anyaggal, és beletetoválja az álmait, az érzéseit, az egész életét. Az ember ősi küzdelme ez a természettel, egy naponta megújuló dráma, ami egy pár négyzetméteres műteremben játszódik le. Mert a homo sapiens a teremtés első pillanatától, mióta kiűzetett a paradicsomból, azóta törekszik rá, hogy leigázza a természetet, de ugyanakkor tiszta pillanataiban azt is belátja, hogy ebben a küzdelemben ő sose győzhet, mert ha győz az azt jelenti, hogy vele együtt ő is elpusztul.
Orhosz minden ütése nyomán alakult az anyag, hogy a lelkében megálmodott mü elkészüljön. A mű, amely különbözött minden más műtől, amelyet csakis ő hozhatott létre, mivel ő is különbözött minden más szobrásztól. Vak volt, és ez a fogyatékossága volt az, amiből ő erényt tudott kovácsolni.
Még egész kicsi volt, ha jól emlékszik hét éves, amikor eldöntötte, ha megnő szobrokat fog csinálni. A szomszédjukban lakott egy sírkőkészítő, és ő minden szabadidejében ott lebzselt. Beleszeretett abba a hangba, amit a véső ad ki, amikor a kalapács lesújt rá. Kezdetben még senki se vette komolyan, hiszen ki hallott már vak szobrászról, de ő rendültlenül járt át a szomszédba, és figyelte a mester és segédeinek a munkáját. Nemsokára már annyira kifinomult a hallása, hogy pusztán a hang alapján megtudta állapítani, hogy melyik ütés volt elhibázott. Egész skáláját különböztette meg a különféle ütésfajtáknak a hangjuk alapján. Egyszer aztán eljött a nap, amikor a mester vésőt adott a kezébe, és egy darab követ, és amikor látta, hogy ő se tehetségtelenebb a segédeinél felajánlotta a szüleinek, hogy felveszi segédjének. A szülei kaptak az ajánlaton, hiszen milyen jövő várhatott egy vak fiúra.
Csakhogy egy idő után őt már nem elégítette ki, hogy angyalfejeket faragjon. Valami többre valami igazabbra vágyott, ami nem rabszolgamunka. Ki akarta faragni mindazt, amit a lelkében megálmodott, megmutatni azt, amit nem láthatott senki más, csakis ő. Lelkében már rég elkészült a szobor és tisztán látta a legapróbb részleteket is, így aztán arra se volt szüksége, hogy lássa, engedte, hogy a keze vezesse.
Időnként abbahagyta a munkát, és végigsimított a félig kész szobron, hogy érezze az ujjaiban az anyagot, és ellenőrizze a munkát, amit eddig végzett.
Hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül. A levegőbe finom női parfüm illata vegyült saját verítékének szagával. Halk szuszogást is hallott, mint amikor valaki hosszabb séta után szaporábban szedi a levegőt:
-Ki vagy? -Semmi válasz, csak a légzés lesz szaporább. Elindul a hang irányában, újabb kérdés, amire egy gyönge sóhaj a válasz:
-Ki vagy?
-A főiskoláról jöttem, szobrászatot tanulok, és egy kiállításon voltam, ahol két szobrodat is láttam. Öregebbnek gondoltalak.
–És most csalódtál?
A lány nem válaszolt, hanem pár lépést tett Orhosz felé:
-Te valóban vak vagy?
-Mutassam meg a leleteimet?
A válasz kicsit élesebbre sikerült, mint szerette volna, amit a másik is észrevett:
-Bocsáss meg, nem szerettem volna tapintatlan lenni. Csak tudod hihetetlen, hogy valaki aki nem lát, alkotta azokat a szobrokat.
-És azt ki mondta, hogy nem látok. Vak vagyok, de azért éppúgy látok, mint te vagy más.
A lány nem válaszolt rögtön, és mikor válaszolt a hangjában kacérság csendült:
-Akkor mondd meg, hogy milyen vagyok?
-Szép vagy.
-Ez túl általános. Azt mondd meg, hogy milyen a szemem?
Orhosz nem válaszolt mindjárt, hanem elhúzta kezét a lány arca előtt:
-A szemed kék, olyan kék, mint a tenger, a hajad pedig fekete.
-Te aztán tényleg varázsló vagy, nemhiába beszélik, hogy az ördöggel cimborálsz.
-Az emberek sok mindent kitalálnak, ha nem értenek valamit. Ebben a csodálatos nyelvben két szó is van annak a kifejezésére, hogy valaki nem lát, vak és világtalan. Aki vak még nem feltétlenül világtalan, és a világtalan se feltétlenül vak.
Elhallgatott, és zavart csend állt be kettejük közt.
A lányt kezdetben zavarta, hogy a másikkal nem tud másképp kontaktust teremteni, csak szavak segítségével kommunikálhat vele, de ezt hamar megszokta:
-Idefelé jövet megkergetett egy kutya.
-Nagyon megijedtél?
-Nagyon, és mindjárt Cerberosz jutott eszembe, aki az alvilág kapuját őrzi, ő pedig téged őriz.
-Nem szeretem, ha munka közben zavarnak, és a félkész munkáimat se mutatom meg senkinek, ezért vigyáz rám az a félelmetes dög.
-Én mégis bejutottam hozzád.
-Mit csináltál volna, ha nem veszem észre, hogy itt vagy?
-Csak néztelek volna. Nem mindenkinek adatik meg, hogy a mestert alkotás közben lássa, talán még fényképeket is készíthettem volna, a lapok vették volna, mint a cukrot. De áruld el, miből jöttél rá, hogy van itt valaki?
-A parfümödből megéreztem, hogy itt vagy.
-És most kidobsz?
-A kutya kint vár az ajtó előtt, és biztos hogy megenne, ha most kimennél, így aztán maradhatsz. Így történt, hogy a lány ott maradt, és Orhosz azt is megengedte neki, amit senki másnak, hogy nézze munka közben, sőt, egy idő után már nem is tudott dolgozni, ha a lány nem volt ott. A muzsájának hívta, akinek a jelenléte ott vibrált a levegőben, és megtermékenyítette az ő alkotó képzeletét. Szüksége volt a lányra, de ugyanakkor szenvedett is, mert tudta, hogy egyszer el fogja veszíteni, és az végzetes lesz a számára. Most azonban még ott volt, és jelenléte inspirálta őt, még akkor is, ha semmitmondó csacskaságokról beszéltek, amelyeket csak a helyzet tett fontossá:
-Szép a mosolyod.
-Mikor láttál te engem mosolyogni?
-Mindig. Egyszerűen elképzelem, hogy mosolyogsz. Nem nehéz elképzelnem. Jobban ismerlek téged, mint te magad. Olyan a lelked, mint egy ártatlan gyermeké. Ezért is szeretlek.
-Szeretsz? Ezt még nem mondtad.
-Mert a nyilvánvaló dolgokat nem kell kimondani.
-De, azokat kell a leggyakrabban kimondani.
Más alkalommal történt, hogy a lány figyelte Orhoszt munka közben, aki egyszercsak abbahagyta a munkát, és a lányhoz fordult:
-Nem szeretnéd kipróbálni, hogy milyen érzés vakon szobrot készíteni? Gyere ide, és hunyd be a szemed, majd én vezetem a kezed.
A lány odaállt a szoborhoz Orhosz pedig mögéje, és gyöngéden vezette a kezét. Eleinte élvezte a helyzetet, hogy egy új világot fedezett fel, ami eddig rejtve maradt előtte. Boldog volt, aminek halk sikkantásokkal adott kifejezést. Egyszercsak azonban ellökte Orhosz kezét, és eldobta a vésőt:
-Mi az, mi történt?
A lány felzokogott:
-Csak pár percig volt csukva a szemem, de pánikba estem és muszáj volt kinyitni. Képtelen lennék vakon élni.
...
A felkelő nap sugarai kellemesen melengették az arcát, és a kert fáin a madarak fáradhatatlanul koncerteztek, és csivitelésükben egy kellően kifinomult fül akár egy Mozart szimfónia dallamait is felfedezhette.
Orhosz hátradőlt a nádszéken, és teleszívta a tüdejét levegővel. Szerette ezeket az órákat, amikor még minden aludt körülötte, csak ő és a madarak voltak ébren. Elképzelte, hogy Szent Ferenc is ilyenkor prédikálhatott elragadtatásában a madaraknak, mert ez az óra alkalmas arra, hogy az ember lelkét feltöltse szeretet-energiával, amiből aztán egész nap gazdálkodhat. Ilyenkor gyakran idézte fel Szent Pál himnuszát a szeretetről, amit személy szerint a világirodalom egyik legmegrázóbb alkotásának tartott.
Orhosz hitetlen volt, és ez fájt neki. Pedig gyerekkorában vallásos szellemben nevelték, és első mesterénél is minden vasárnap azzal kezdődött, hogy templomba mentek. De aztán jött a kamaszkor, a lázadások kora, amikor az ember minden ellen lázad, és ugy érzi, hogy a világ személyes ellensége, ezért tehát az is, aki mindezért felelős. Ez volt az a kor, amikor már felnőtt próbált lenni, de még nem volt elég érett ahhoz, hogy válaszokat is találjon a kérdései-re, ezért aztán mindenért Istent okolta. Azóta lepergett két évtized, és bár akkori kérdéseire jórészt megtalálta a válaszokat, de a hitét nem kapta vissza, amit szívből sajnált. Néha megpróbált imádkozni, de a második mondat után feladta. Képtelen volt feloldódni az imában, és a szavak ugy koppantak, mint abban a példabeszédben a terméketlen talajra hullt magok…
Orhosz a ház felé fordította fejét, mintha valami zajt hallott volna. A lány ott aludt fent a szobában, mikor felkelt mellőle még békésen szuszogott, és éppen a másik felére fordult. Most is, mint mindig, kellemes izgalom bizsergette, ha ölelkezéseikre gondolt, amelyek ahhoz hasonlítottak, mint mikor két magasfeszültségű vezetéket összeérintenek, és a keletkező szikrákban minden megsemmisül. Az ilyen kisülések után aztán hosszú percekig félájultan feküdtek egymás mellett, és csak lihegtek. Orhosz ilyenkor a lány testének illatát szívta magába, és ez az illat annyira felkorbácsolta szenvedélyét, hogy vágya ujra ágaskodott. Rájött, hogy a másik szexuálisan úgy vonzza magához, mint dürrögés idején az elvakult hím fajdkakast a nőstény. Azonban nemcsak testi vonzalom volt az, ami gúzsba kötötte, hanem a lány egész lénye. Mióta csak felbukkant az életében azóta vált annak természetes részévé, hogy el se tudta képzelni hogyan élhetett addig nélküle, sőt, már abban is kételkedett, élt-e egyáltalán azelőtt, hogy őt megismerte.
Voltak azelőtt is nőügyei, sőt, a nőket mindig izgatta az olyan fogyatékosság, amely kinövi kereteit, így aztán neki se okozott gondot alkalmi partnert szerezni, de hosszú távra egyetlen nő se maradt mellette, mert megrémítette őket az az élet, ami mellette várna rájuk. Most érezte először annak lehetőségét, hogy egy nő kitartson mellette, és most ő rémült meg. Az a remete életforma, amiben az idők folyamán megrögzült, most pánikba esett arra a gondolatra, hogy feloldódjon egy másik akaratban. Egyszerűen pánikbaesett a gondolatra, hogy másnak is helyet adjon maga mellett.
Bár még mindig nagyon korán volt, de a nap azért már éreztette erejét, hogy mi lesz pár óra múlva, és bár Orhosz sose látta a napfelkeltét, elképzelései voltak róla. Úgy képzelte el, mint a tüzet, amit gyerekkorában megérintett, és bár utána egy hétig kórházban volt, de azóta volt fogalma a tűzről, és a vörös szín is, ami azelőtt csak egy szó volt, így kapott valami értelmet. A napról is hasonló elképzelései voltak, mint a tűzről. Egy óriás, izzó golyót képzelt el, ami vörös színben izzik. A napfelkeltét pedig úgy képzelte el, mint mikor a tűz fokozatosan lábra kap, és elborít mindent.
Gyerekkorában még reménykedett benne, hogy egyszer látni fog. Az orvosok hitegették, hogy megoperálják a szemét, és ő hitt nekik, és még az is előfordult, hogy éjszaka azt álmodta, hogy lát, annyira vágyott látni azokat a dolgokat, amelyeket addig csak elképzelt. Legjobban a napfelkeltét szerette volna látni, amiről annyi csodálatos dolgot hallott másoktól. Már kiskamasz volt, amikor végeszakadt az álmodozások korának, és egy professzor kijelentette, hogy sose fog látni. Akkor átsírta az egész éjszakát…
Hirtelen egy kéz simította végig az arcát, és a lány szája a szájára tapadt. Orhosz átölelte a lány karcsú testét, és nem engedte el egy hosszú pillanatig, amíg a csók tartott. A lány a köntös alatt nem viselt semmit, és Orhosz úgy szívta magába az illatát, mint kokainisták a drága port. Ez az illat felgyújtotta a vérét, de a lány elhúzódott tőle, majd homlokon csókolta:
-A múzsa csókja,-mondta játékosan.
-Te játszol velem,-mondta ő szemrehányóan.
...
Orhosz már második napja ki se tette lábát a műteremből, lázasan dolgozott, ami a lányt megdöbbentette, mert most látta először, hogy valaki ennyire fanatikusan vesse bele magát a munkába. Először csak órákig simogatta a kőtömböt, pont úgy, mint őt szokta cirógatni ölelkezéseik után. Ujjaival szinte becézgette a hideg követ, és amikor szólt hozzá, nem reagált, vagy ha mégis, csak értetlenül nézett rá, mintha valahol máshol járt volna, és most még a szavak értelmének a megfejtése is túlontúl bonyolult feladat volna a számára.
Egy nap látogatója érkezett, régi barátja, a híres kritikus, aki azt jött megnézni, hogy barátja min dolgozik ’’Orhosz a munka megszállottja, még nem tudtam úgy jönni, hogy ne munka közben találjam.,, A szobor már majdnem kész volt, és Orhosz éppen az utolsó simításokat végezte, amikor barátja belépett a műterembe. Döbbenten állt meg a bejáratnál, Orhosz csak izgatott szuszogásából tudta, hogy van ott valaki:
-Ki van itt?
-Én, barátom-nyögött fel a másik.
-Miért nem szólaltál meg?
-Megnémultam, mint mikor a sixtusi kápolna freskóit láttam először, és elbűvölt Michelangelo géniusza. Te tudod, hogy mi a véleményem a mai szobrászatról, és hogy szerintem az ókori görögök óta félkezemen meg tudnám számolni a remekműveket, de ez közülük egy.
Orhosz tudta, hogy barátja nem sűrűn osztogat ilyen bókokat, sőt, kifejezetten vitriolos tollú kritikus volt, aki nemigen lelkesedik sokkal inkább fanyalog, ezért aztán különösen jól estek neki barátja szavai:
-Ez a szobor új értelmet ad annak a szónak, hogy szerelem, és csak gratulálni tudok annak a nőnek, aki ezt kihozta belőled. Ő már látta?
-Így készen még nem.
-Ez a legszebb szerelmi vallomás, amit egy nő férfitól kaphat -dörmögte a barátja, és körbejárta a szobrot, miközben az ínyencek elragadtatásával csettintgetett.
-Ha teológus lennék, most azt mondanám, hogy ez a szobor maga a szentségtörés, hiszen Szűz Mária óta nőt még így nem idealizáltak. Ilyenek lehettek azok szobrok, amelyek a görög templomokban voltak, és a keresztények pogányságként üldöztek, mert az embert isteni szférába emelte, ahol szerintük csak Istennek volt helye.
Orhoszt ezek az utolsó szavak megzavarták és megdöbbentették. Lehetséges volna, hogy valaki ennyire félreértse a szándékát? Nem, nem, nem értheti őt, a legkevésbé se értheti. Hiszen ő sose tartotta a karjában őt, sose csókolta, hisz ő nem is érezte bőrének az illatát, és sose tartotta őt a karjában a gyönyör önkívületében, és nem suttogott szerelmes szavakat a fülébe, hiszen ő sose hallotta a gyönyörtől sírni, hát akkor hogyan is érthetné meg, amit ezzel a szoborral mondani akar. Ez a szobor csak nekik kettejüknek jelenthet valamit, a külső szemlélőnek csak egy szép műtárgy lehet, semmi több.
De ha őszinték akarunk lenni, minden művész így van ezzel, a saját alkotását csak ő értheti igazán, a külső szemlélő legfeljebb belemagyarázhat mindenfélét, különféle teóriákat állíthat fel, de az alkotás pillanatát nem hozhatja vissza. Mert az alkotás maga valamiféle varázslat, és a varázslat pillanatai megismételhetetlenek, egyediek…:
-Kiállításra már gondoltál?
-Nem, ez még meg se fordult a fejemben.
-Minél előbb ki kell állítani,-döntötte el a kérdést ellentmondást nem tűrően a másik.-Az embereknek látniuk kell a szobrot. Szembesüljenek csak vele, és biztosíthatlak, hogy meg fogja őket rázni ez a találkozás. Majd én intézkedem, hogy megfelelő helyre kerüljön.
Orhosz nem volt benne biztos, hogy ezt akarja, de barátjának nem lehetett ellenállni. Akkor volt elemében, ha intézkedni kellett, mert szerinte minden művész éhenhalna, ha nem volna mellette valaki, aki gyámolítsa. Azon nyomban el is búcsúzott barátjától, hogy tárgyaljon egy ismerősével, akinek a galériájában pont megfelelő hely lenne a szobornak. Orhosz pedig egyedül maradt a kétségeivel.
...
A lány ezeket a pillanatokat szerette a legjobban, amikor Orhosz megengedte, hogy bepillantson az életébe, és ne pusztán a szerelme legyen. Ma reggel valahogy jókedvűen ébredt, és maga ajánlotta fel neki, hogy kisérje el egy órára, ahol vak gyerekeket tanít szobrászkodni, és most itt volt, és látta, ahogy önfeledten játszik velük. Most nem Orhosz volt, az országosan elismert szobrász, hanem egy közülük, aki élvezi a hozzá hasonlóak társaságát, és a lány csak most döbbent rá, hogy mitől is fél, amikor nem engedi bepillantani a világába. A külvilág számára ő Orhosz a vak szobrász, a híresség, aki kuriózum a látók világában, mert szép szobrokat csinál, és erre nem minden vak ember képes. Csakhogy Orhosz a művész mellett ott van Orhosz a vak ember, akinek meg van a saját világa, és erre már nem kíváncsiak az emberek. Orhosz a vak ember ugyanolyan magányos, mint megannyi vak társa, mert az emberek csak Orhoszra a művészre kíváncsiak… Orhosz élvezte az agyag nedvességét, ahogy formálódik a keze alatt, és a gyerekek örömét, hogy ők is létre tudnak hozni valamit. Már évek óta járt közéjük, de még mindig meghatotta, hogy milyen euferisztikus öröm az nekik, ha az agyagból tiszta formát tudnak létrehozni. Ilyenkor ki kell égetni az agyagot, és fűnek-fának eldicsekszenek, hogy azt ők csinálták. Ilyenkor visszaemlékezett arra, amikor neki sikerült az első angyalka fejet megformáznia, és visszapergette az emlékeit, hogy vajon azóta átélt e olyan örömet, és be kellett vallania, hogy nem. Ezt az örömet senki más nem értheti, csak az, akinek a saját korlátaival kell megküzdenie, hogy létrehozzon valamit…
Ekkor eszébe jutott a lány, aki minden bizonnyal ott áll, és nem érti, hogy mért játszik ezekkel a vak gyerekekkel, talán még ki is neveti. Vagy talán már nincs is ott, és elment, hogy valami szórakozás után nézzen, vásároljon, vagy csak úgy kirakatokat nézzen? Nem, ezt nem szerette volna:
-Itt vagy?-kérdezte.
-Igen itt vagyok,-hangzott a lány válasza, és a vállára tette a kezét.
...
Ott állt a műterem magányában a szobor előtt, ami, tudta, most szemrehányóan néz rá azért, amit tenni készül. Éjszaka volt, a szobrot pár óra múlva elszállítják, hogy aztán az emberek tekintetükkel beszennyezzék a hófehér márványt. Igen, úgy érezte, hogy csak meggyaláznák a szobrot az értetlen tekintetek, amelyek csak egy műtárgyat látnának benne, és nem emlékművet, szerelmük emlékművét, ami tegnap véget ért. Úgy érezte, hogy szerelmük elmúltával a szobornak sincs tovább létjogosultsága, mert úgyse lenne más, mint márványba vésett fájdalom, az ő fájdalmáé. A fájdalmas emlékektől pedig a legjobb úgy megszabadulni, hogy gyökerestül tépjük ki őket. Éppúgy, mint mikor a naplóból kitépjük azokat a lapokat, amelyek a fájdalmas emlékeket rögzítik. Tudta, hogy amire most készül az őrültség, és talán már holnap bánni fogja, de ugyanakkor azt is tudta, hogy meg kell tennie, mert lehet, hogy a következő pillanatban nem lesz hozzá ereje. Megérintette a szobor hideg, márványarcát, amely mintha még most is őrizte volna a lány bőrének melegét, és folytak a könnyei, miközben elővette a kalapácsot és a vésőt. Meg kell tennem, meg kell tennem, egyre csak ez zakatolt a fejében, és ezt a hangot még a véső zaja se tudta elnémítani…
/Százdi Sztakó Zsolt 2002 január 11 |
