|
Szürke világban egy szürke kislány, tekinget szét tétován,
Ábrándozón nézegeti, hogy a Hold, miért oly halovány?
Szürkülő homályból hallja, gondolatnak könnyű szárnyán,
Hogy képzeletnek szivárványszíne, húrjait pengeti a hárfán.
Álmok röppennek kacagva, fakó köpenybe burkolózva,
Két kézzel kapaszkodik a leányka, a libbenő uszályukba.
S az egyhangú évek homályából napsugár vezeti fel röptét,
Még nem is sejti, hogy milliónyi csoda várja a jövetelét…
- Kapaszkodj… kapaszkodj, hogy a világnak színtelen döreje,
Álmodozó esztendőid rohanását, semmi meg ne törje!
Bátran tartsd a kezed, a vigasztalanul pergő homok alá,
Megállítja majd a szíved… az időnek suhanó pillantását!
S ha kérdést szegez neked tehetetlenségnek örömtelen zsarnoka,
Mert tétován álldogálsz, s rád ásít unalomnak fehér lapja,
Ne félj, az igaz válaszodtól, s konokul emeld fel tekinteted,
Hadd lássa arcának vigyora, hogy színekkel van teli szemed!
S varázsolj… varázsolj az üresnek látott hallgatag bús papírokra,
Hogy madár szálljon a mezőket ölelő erdők, lombos ágaira!
Tisztavizű patakok szaladjanak, magas hegyeknek lábainál,
S meglátod majd… unalomnak ura, a szakadék mélyén bujkál!
* |
