Elfogyó hittel kutatom
történetem az élet elé vissza.
Sírta igéimet az ősóceán zúgása
a kéreg alá négymillió éve,
hogy robbanni kéne.
Négymillió éve jöttem fel a fényre.
Földrészemen nyílt ki kék,
zöld, sárga, fekete szép szemem.
Először Istenem vette észre,
hogy a tenger liliomok szállni vágynak,
s elnevezett engem madárnak.
Én mégis szárny nélkül születtem,
hogy lentről lássam az eget,
mikor énekelgetek.
Irigyeltek. Sokan megettek.
Gyomorból gyomorba korogtam át
az evolúcióra hívó áriát.
Hordacsapat fákon az énekkarom,
velem ugrándoztak a dallamomon.
Földön járt csókokra tanítottam szerelmet
és földre született a kisgyermek.
Rímeim mintája lett a boldogság virága.
Szirmaiból született a fehércsepp kamilla,
s a gyógyító illatú Levendula-Lilla.
Ahogy igéim fogyni kezdtek,
vándoroltam tovább keletnek.
Megégettek mindenkoron.
Barlangra festették tűzszínű sikolyom.
A Vezúv tőlem tanulta a tüzeket,
s hamut szórt rám, hogy lásson
bordalt énekelni Európámon.
Vaskorra nemzett a hálálok atyja,
hogy pallosát dalom magasra tartsa.
Háromezer éve hallgatok. A pallosok erősek.
Vándorlásomban a zajuk erősebb.
Néma lettem az újvilágban.
Elfogyott utam a lélekvándorlásban. |