Jéggé dermeszti az időt az éj.
Miért ad életet az ég,
ha nem tudja megosztani mással,
s csak kutatja saját felfogással,
s mi láttatja szívét és a reményt?

Nem lát sehol sem fényt.
Hiába tépi foggal az étket,
melyet kezébe adott a sors,
a gyomor kidobja a mérget
testbe zárva így az ürességet.

Messze vagyok. Látok ugyan,
beszélek, mozgok és hallok,
de szemem fényében magányt tartok,
és nem látja senki Ember lánya,
mert kielégíti lelkem csillogása.

Ész és szív nem érzi a semmit.
Elmerengve a végtelen sodrában,
erdős ösvények sokaságában
sínylődök az idő szorításában,
és saját csapdám birtoklásában.

Könnyeim sem érnek földet,
elpárolognak izzó létemben.
Elszállnak, akár a remény,
majd jéggé fagynak a sötétben.
Minden nap, ha jön az éj.

2006.02.04.