Egy őszi főpróbán történt az eset. Karnagyunkat, aki már 74 éves, mindig tiszteltem, szinte csodálattal néztem fel rá, ma is megindít az a lelkesedése, odaadása, ahogy ezt az egész zenekari dolgot vezeti. Óratórikus művet próbáltunk, énekkar, zenekar, szólisták. A koncerteket megelőző időszak mindig kritikus, nemcsak nekem. Karnagyunk egyre idegesebb állapotban tartja ilyenkor a próbákat, van hogy elragadja az indulat, kiabál, feszült a légkör. Most is egy ilyen felpörgetett hangulat volt az egész együttesen, s ilyenkor azok, akiknek nem annyira szívügye a dolog, nagyon tönkre tudják tenni a mások munkáját. Engem is felbosszant az, ha valaki nem jár próbára, koncertezni meg beül, nem tudja a darabot, csak imitál, s közben feszít a színpadon. Akkor már többször félbeszakadt a játék, mert nem nem úgy ment a darab, ahogy kellett volna. Aztán kezdtük előről. Éppen játék közben voltunk, amikor tekintetem összetalálkozott a karnagyunkéval. Direktbe egymás szemébe néztünk, s én voltam az, aki kissé zavartan de lesütöttem a szemem. Megdöbbentet ez a tekintet. Valahol nagyon távol járhatott, benne volt 74 év végigküzdött élete, csalódott tapasztalai, felejthetetlen sikerei, minden munkája, szenvedése, s benne a muzsikával való kivételes kapcsolata. szent révület! igen, ez volt, nyugtáztam magamban, de meg is ijedtem egy kicsit. Volt valami félelmetes ebben a nézésben. Teljes koncentráltság, s mégis valai oda nem figyelés, áradt a muzsika, s már szinte átfolyt rajta, benne volt a véges lét minden kiábrándító feszültsége, mégis felemelkedett pillanat volt. Azóta sem láttam szemében ezt megfoghatatlan kisugárzást. |
|
|
|
|