Deprfonundis /a mélyől, a magasba kiáltás/

Uram! Bűnös vagyok. Egykor-volt lelkemet ezer vétek fertőzi. Méreg sorvasztja el tagjaim, s e morfiumot én fecskendezem be magamnak. Önként válok rabjává. Nyújtom kezem, hogy bilincsbe verje az érzéki báj, vagy a közönséges ösztön- mindegy mi láncol hideg falhoz, csak a forróság számít, ami még ekkor is hevít.

Uram, elárultam parancsod. Álnok, szömjénes éjszakákon történt, hogy belefulladtam a kéjbe. Részegen ittam a szenvedélyt férfiak csupasz bőréről. Lassú, kimért kortyokkal kínoztam őket a végzetes órákban. S jól tudom, egyszer majd ezek a buja mohóságok fognak beléptetni a pokolba.

Így hát vallok: Uram, én élveztem minden percet. Úgy élveztem azt a mocskot, mint amilyen komiszsággal magamhoz szorítottam derekukat. Egy elátkozott, vad boszorkány nézett rájuk szemeimből. S ennek a vérszívó strigának hatalma eluralkodott felettem, szinte öntudatlanul fonódott karom, lábam a férfiak testére, s lüktető kígyóként dörgölődzött hozzájuk.

Alattomos, kacér mosollyal néztem ki izzadtságban összetapadt hajszálaim közül. Hívogató volt a tekintetem, melyre kielégülést leső homály árnya vetült. Apró szaggatott nyögésem, ahogy a hajukba túrtam veszélyes, mégis szenvedélyes, mint a szirének dala. Zavarba ejtően, kendőzetlenül gátlástalan.

Ez vagyok. Uram, emeld rám tekinteted. Térdre hullva kérlek, nézd, mint remeg belsőm. Valami nagyon bánt. Iszonyattal nézem kezeim- Nézz hát Te is rájuk. Ezek az ujjak tépek bele a férfiak húsába fájón. Éhezték a mámorát az izmok tehetetlen gyűrődésének.

S a bőröm felett olyan illat lebeg, amit ősi rituálékon használhattak, mert nem érzi már senki- csak a férfiak. De ők csalhatatlanul rátalálnak. Csábítja őket fehér, puha ölem, és pihés belsőcombom, s a hév, ami bennem reszket Éva örökeként. …Uram, vezekelni akarok érte!

Kiszáradt ajkam néha átkot mormol a csendbe. Beteljesült vágyak párnáján nyugvó fejüket cirógatva vétkeimet egyszerre mind magamban érzem. Nedves, forró űrrel, elégedetlenül sóhajtok fel.

Vakon tapogatom a lelkem, de csak ürességet találok. Míg a férfitestre kíméletlenül újra meg újra rálelek.

Uram, én már tudom, hogy nem lehetek bárány. De koplaló szívem, nem találja az érzelmet, ebben a megfakult, vággyá olvadt, összefolyt valóságban.

Istenem! Én hinni akarok nyomorult életem zálogában. Esedezem, hogy józan óráimban érjen el a megbocsátás. Csak Te tudsz feloldozni.

„Békíts ki Magaddal és magammal.

Hiszen Te vagy a Béke”