Miután Léna szeme hozzászokott a sötétség utáni hirtelen fényhez, észrevette, hogy nincs is olyan világos, mint gondolta. Sötét volt, mint minden normális éjfélkor. Ennek ellenére ez valahogy mégsem tűnt olyan normálisnak. Ahogy körülnézett, csak egy hatalmas, kör alakú teret látott, mellette végig parkok voltak, kivéve egyetlen épületet. Valami palota-féle lehetett. A parkokon túl villák tornyai látszódtak.
-Jézusom, hogy vagyok? - Motyogta Léna rémülten. De csak akkor lett igazán rémült, mikor egy határozottan ismerős hangot hallott valahonnan a háta mögül.
-Ahol lenni akartál. - válaszolta a férfihang - de nem azért, mert úgy szeretted volna. - fejezte be.
Léna, bármennyire is nézte, hogy ki beszél hozzá, nem látott senkit. Egy szökőkút előtt állt, amely még ilyenkor késő este is működött. Hatalmas vízoszlop lövellt fel a levegőbe, majd hirtelen abbamaradt, és csak kisebb patakok csordogáltak a hatalmas kőszobor talpazatából. Léna hirtelen valami mozgást vett észre az egyik sarokban. A szökőkút körül körbe pad volt. Mintha két tollat ejtettek volna le. Épp hogy csak lássa. Ökölbe szorította kezét, és nagy levegőt véve megkerülte a szökőkutat. Háttal állt neki, nem volt benne biztos, hogy tudni akarja, mi az, amit - vagy akit- az előbb még annyira látni akart. De végül csak megfordult, és elállt a lélegzete. Maga előtt egy termetes, magas és izmos féfit látott, keresztbe vetett lábakkal, kezeit ölében tartva, és két hatalmas, hófehér szárnyat, közvetlenül a férfi mellett. Léna meglepetésében egy lépést hátrált, és tágra nyílt szemmel bámulta az előtte helyet foglaló hatalmas alakot. Az felegyenesedett, és mintegy nyújtózkodásképpen széttárta szárnyait, majd egyszerűen háta mögé eresztette. Eddig lehajtott fejét csak most emelte fel, annyira, hogy Léna láthatta a csuklya alá rejtett arcát. A lány kimondottan sármosnak találta.
- Ugyan, ne félj tőlem, nem eszlek meg. Eddig nem féltél. - mondta a férfi, egy lépéssel közelebb lépve Lénához, aki, hátralépve, tartotta köztük a távolságot.
- Ki... ki vagy te? - mondta a lány, majd egy hatalmasat nyelt.
-Meg sem ismersz, Léna? Legalább a hangom. - válaszolta mosolyogva a férfi, majd egy határozott mozdulattal mellé lépett, és megfogta a lány karját. Léna ki akarta rántai vállát a férfi kezéből, de az nem hagyta. Nem szorította meg. Egyszerűen nem engedte el.
-Engedj. Esküszöm, fogalmam sincs hogy kerültem ide csak... várj csak... - hirtelen minden eszébe jutott.
-Látom már kezded értedi. Bemutatkoznék. - mondta az angyal, miután elengedte Léna karját. - A nevem Soniel N'Tari, az őrangyalod, egyben védelmeződ és szolgálód, amíg szükség van rá. - mélyen meghajolt. - Ezesetben eltekintek attól, hogy bemutatkozz, hiszen ismerlek elég jól. Az ok, amiért te most itt vagy, az a családod, vélhetőleg eredetileg édesapád elleni támadás, amelyben is komolyan megsérülhettél volna. Igen tudom,- folytatta, mikor Léna válaszra nyitotta a száját - hogy az édesanyád otthon maradt. Sajnálom, érte nem tehetek semmit, de ne izgulj, az ő őrangyala majd vigyáz rá. Kivételesen tudom, hogy a te családodból szinte mindenkinek van. Téged pedig mindössze azért hoztalak fel ide, hogy biztonságban legyél. - fejezte be.
- Te beszélsz az én nyelvemen? - ámult el Léna.
-Eddig is franciául beszéltünk nem? De ennek ellenére, el kell mondanom, hogy nem beszélek egy nyelvet sem a te világodból. Egyszerűen csak... a saját nyelveden hallod, amit én mondok. Én pedig az enyémen azt, amit te mondasz. Egyszerű. Vagyis varázslat. -mondta Soniel válaszképpen.
- Ühüm... és hova viszel? - tudakolta Léna. Választ nem kapván csak kullogott az angyal után. Még mindig nem tudta elhinni, hogy ami vele történt, az igaz.
-Várj csak egy kicsit...- szólt Soniel után. - Ha én itt vagyok... akkor itt is vagyok meg otthon is? Vagy itt nem is vagyok? Vagy csak itt vagyok? És ha itt vagyok, hogy kerültem ide tulajdonképpen? - kérdezte, "addig nem megyek tovább amíg nem mondod meg" ábrázatát magára öltve megállt Soniel előtt és keresztbe fonta karjait.
- A legjobbkor jutnak eszedbe a kérdések. - mosolygott Soniel. - Jelen helyzetben te most csak itt vagy, otthon nem, és tudom hogy ez rosszul fogja érinteni az édesanyád és félni fog, azt fogja hinni, hogy eltűntél, de ígérem hogy pár nap múlva már ismét otthon leszel. Csak addig maradhatsz itt, amíg nagyon muszáj, és én egy nappal sem akarlak tovább itt tartani. Az meg, hogy hogy kerültél ide, bonyolult. Röviden: a feketeség egy csatorna volt. Amin keresztül lehet közlekedni a világok között. - mondta Soniel teljesen természetes hangon, mintha ez mind a leghétköznapibb dolgok közé tartozna.
- Nem is mondtad, hogy tetszik-e az új ruhád. - szúrta közbe Soniel. Léna eddig észre sem vette, hogy új ruhában van. Épp válaszra nyitotta volna a száját, hogy megmondja, hogy persze, hiszen csak tudja, mikor ő mondta hogy azt a szoknyát nézze meg, de mikor végig nézett magán, nem látta a kis kék szoknyát vagy a kéks felsőt, de a fehér szandálját sem találta a lábán vagy a gyögysort a nyakában. Ezek helyett csak egy hosszú, fehér selyemruhát látott magán, hófehéret, ugyanolyan színű magassarkú cipőt a lábán, egy selyemsálat a vállára dobva és csillogó, gyémánt-szerű ékszereket a nyakában, ujjain, csuklóján. Mikor összehúzta magán a sálat, csak akkor érezte, hogy a ruha a hátán nyitott, csak két laza keresztpánt tartja.
-Hát nem rossz... - mondta a meglepetten Léna. Elismerően bólogatott, majd megkérdezte: -De hogy? És miért?
- Hát csak mert így kell. Hogy hogy... az az én titkom, oké?
Léna, mint hogy más nem tudott tenni, beleegyezett, és elfogadta, hogy ez igenis csak Soniel titka. Sosem fogja megérteni ezt az angyali angyalvilágot...
Alig haladtak egy picit az egyik széles, parkokkal, elegáns szökőkutakkal, díszes szobrokkal szegélyezett úton, mikor egy éles visítás törte meg a csendet.
- Ó a francba... Léna, most futunk... - adta ki a parancsot Soniel, majd megragadta a lány karját, és húzta maga után, hogy a földön, rohanva, hol pedig a levegőbe repülve. Léna nem tudta, d enem is akarta követni a kacskaringós útvonalat, nem kérdezte, mi elől menekülnek, csak futottak, ahogy tudtak. Aztán hirtelen egy hatalmas, szárnyas, karmas, oroszlánfarkú állat jelent meg előttük, rajta egy közepes termetű feketébe öltözött, vészjósló kinézetű alakkal. Az angyal hirtelen megtorpant, maga mögé lökte Lénát, és egy keskeny utcába rángatta be. De nem tudtak elég gyorsan futni. Léna dereka köré fonódtak a karmos ujjak, majd egy másik hasonló láb Sonielt kapta el, és vonszolta őket, repítette keresztül a keskeny kis utcán. És, egy nap, sőt, egy fél óra alatt, a második hatalmas fekete lyuk következett. Süvített benne a szél, kanyargott, helyenként rázott, ide-oda csapódtak, néha egy falnak ütköztek Léna csak sikított, Soniel pedig igyekezett védeni magát és főleg azt a 17 éves, magabiztos lányt, aki most olyan törékenynek és gyengének látszott a hatalmas állat karmai közt kiáltozva... |
|
|
|
|
