[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 226
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 226


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Kopjafák bolygója (folytatás)
-: sat
Ideje:: 03-12-2004 @ 02:13 pm

(folytatás)

- Merre vagy, Kapitány? - szólította gyámoltalanul Mérnök az ölelő csendet.

Kapitány gyötrődve bujkált a szervizalagutak egyikében, a diagnosztikai berendezések lámpácskáinak árgus hunyorogásában. A pityegések, sípolások árulónak hatottak a félsötétben. Feje fölött vaskos kábelrengetegek lopóztak faltól falig. Amikor az egyik hangosbemondó alá ért, hirtelen összekapta magát.
- Ki kapcsolta be a belső hírközlőrendszert? - hangzott szájából vádlón az üres csendben. Vagy csak a fejében cseng felesége számon kérő, szidalmakkal teletűzdelt, dühös kiabálása?
Hol vagy?! Azonnal gyere elő!
Befogta a fülét, becsukta a szemét.
Nem hallottad?!
Összeszorította a fogát. Torkában zümmögött, hogy elhallgattassa a parancsoló, lealázó szavakat.
Mit képzelsz magadról?! Hazudsz nekem, és még a pofádba sem nézhetek bele?! Na, had lám a kis cafkádat! Mutasd meg, miben jobb, mint én!!!
Még jobban rászorította tenyerét a fülére, porckagylói már sajogtak. Jobbra-balra dobálta magát vállban, hangosan, nyögve hümmögött. Szemhéja táskáihoz hegedt, alatta égtek a vérbordák, könnye is kicsordult.
Fiatal?! Szebb?! Jobban kefél?!… Vagy talán jobban főz, jobban mos, takarít?! A gyerekeidet is felneveli?! Válaszolj! Válaszolj!!!
- Nem! Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem, neeeeeeeeeeeeem!!!
Félelmed a mi félelmünk! Bűnöd a mi bűnünk! Lelkedet bepiszkoltad, elmédet gúzsba kötötted, és most sorsod erre vetett!
Bele akart olvadni a falba. A vezetékekbe. Irányítani a hajót. Elvinni innen, el erről az átkozott helyről.
Miért jöttünk ide? Miért törtünk át az Eridanus Falán? Ha nyertünk három hetet, miért nem végeztünk, és mentünk haza minél hamarabb, hogy többet lehessünk otthon a családunkkal?
Család! De jó! Fojtogató polip, messzire elér a csápja.
Miért vagyunk itt? Miért álltunk meg ennyi időre? Miért fogunk ezzel az aszteroidával elvesztegetni három hetet, holott haza is mehetnénk a családjainkhoz?
Nem kellett volna megállni! Folytatni kellett volna az utat! Utazót elvinni a Csillagközi Népek Egyetemére! Tapsolni neki! Kezet fogni vele!
Lehet, hogy időben megérkezem, de vajon épségben?
Két fal közt vergődött. A hangok átszivárogtak húsán, belülről döngették dobhártyáját. Bűnének nehéz árnyéka temetői föld nyirkos szagával takarta be. Futni kezdett. Egy másik Kapitány üldözte: lelkiismeret-Kapitány. Mókuskerékként taposta maga alatt a folyosók padlóját; a hajó, melynek valaha ura volt, most bebábozta, s bármennyire lökni, taszítani szerette volna innen, egyre közelebb meg közelebb vitte a kopjafák bolygójához. Az élőhalott fejfák már a burkolaton kaparásztak. Be akartak jutni hozzá. Szálkás ujjak kezévé válva halálos szorításba fogni őt. Csak egy helyet ismert, ahol biztonságban lehetett. Messze volt, de elszántan futott.

Hát senki sincs a helyén? Senki sem jön vele szembe, akivel megbeszélhetné? Merre van Gépész, hogy megcsinálja neki a hűtést? Operátor kavargó ötletekkel a fejében rótta az űrhajó járatait, közben vegyes érzelmek munkálkodtak benne. Egyszerre töprengett az előtte álló feladaton, s rágódott a legénységgel kapcsolatos problémáin. Ebben a pillanatban ütközött a vállának Kapitány, majd’ ledöntötte a lábáról. Elképedve bámult utána, kérdőre vonni is elfelejtette. A rohanó alak idegbeteg módján a falak között pattogva veszett el szeme elől. Ez nem lehet igaz. Kitört a bolondokháza? Szóval… senki sincs a helyén? Senki sem jön vele szembe, akivel megbeszélhetné? Merre van Gépész, hogy megcsinálja neki a hűtést? Operátor kirekesztettnek érezte magát, akinek semmit sem kötnek az orrára. Ezért most nagyon nélkülözhetetlen akart lenni. Sebbel-lobbal vette a kanyarokat, jártában kihúzta magát, had lássák, milyen fontos ő. Elvégre neki kell a biztonságot sem mellőzve, professzionális eljárással eredményekhez juttatni a tudósokat. Erre nincs senki, aki észrevehetné kitűntető igyekezetét. Ebben a pillanatban ütközött a vállának Orvos, majd’ fellökte, pedig feleakkora termetű volt. Vézna alakja még gyorsabban tűnt el a folyosók útvesztőjében. Ez már tényleg felháborító. Pillantásra sem méltatják, csak rohangásznak, mint az őrültek. Mi ez, mezei futóverseny? Kapitány így akarja oldani az űrutazás egyhangúságát? Tehát… senki sincs a helyén? Senki sem jön vele szembe, akivel megbeszélhetné? Merre van Gépész, hogy megcsinálja neki a hűtést? Operátor nem szerette, ha folyton belezavarták önhipnotizáló gondolataiba. Hogyan tűntesse fel jelenlétét létfontosságúnak, ha sajátmagával sem sikerül elhitetnie? Ha pediglen munkája révén nem teheti, kénytelen a többieket lealacsonyítania erkölcsileg, ehhez pedig pusztán trehányságukra, felelőtlenségükre kell rámutatnia. Remélhetőleg Kapitány veszi majd a lapot. Ha csak fel-alá rohangálnak, nem lesz nehéz dolga. Akár még Kapitányt is szemlesütésre késztetheti. Ebben a pillanatban ütközött a vállának Felügyelő, durván nekilökte a falnak. Azért ez már sok. Még Felügyelő is? Ez aztán igazán nem rá vall. Mi a fene folyik itt? Talán komolyabb a dolog, mint gondolta? Egy másodpercre megtorpant. Meglehet, Felügyelő rájött valami kézzelfoghatóra abból, amire már ő is gyanakodott korábban. Igaza volt, mégiscsak sötét dolgok húzódnak meg a hajó sajátos csendjének fala mögött, melyekbe nem avatták be. Bizonyára megvesztegethetetlenül becsületesnek tartják, ezért hagyták ki. Ez meglegyezgette büszkeségét, de mégiscsak idegesítő volt. Hátha ellene irányul. Vagy az ő cselekedeteit értették félre, s vélik ellenségesnek. Azt hiszik, szabotőr? Netán ipari kém? Beépített ügynök? Ebben a pillanatban ütközött a vállának Gépész, valósággal elsodorta. A földön kötött ki.
- Gépész! - kiáltott az alak után egyszerre felháborodottan és döbbenten.
Gépész reflexszerűen megpördült.
- Operátor! - mondta válaszul, majd szeme riadtan kémlelte végig az előtte nyújtózó folyosót, mielőtt visszafordult a másik férfihoz. - Nem találkoztál Felügyelővel?
- Ennyi? Semmi „bocsánat” vagy ilyesmi?
Gépész megint futni kezdett, széles válla lassanként beleveszett a félhomályba.
- Nekem erre most nincs időm!
- Gépész, várj! Szükségem van rád!
- Máskor!
Operátor ismét magára maradt. Fájt a válla, sajgott az ülepe, elveszetten nyomkodta zúzódásait. Csoda, hogy meg nem akarják ölni. Kihez forduljon most? A két kulcsfontosságú ember, Kapitány, valamint Felügyelő, elvesztek, mint lehetőség. Ezeket aligha érdekelte még a zóna letapogatása. Esetleg, ha közölni tudná velük, az örök éjszakában kóborló, rejtőzködő aszteroidák fémtartalma mennyire elképesztően nagy, az helyrezökkentené a kutatószellemet… Kutató!, csapott a homlokára. Ott van nála az egész fejetlenség okozója. A lelet. Állítólag egy fejfa. De mi van, ha valami más? Ha az áttörés az Eridanus Falán, a lehorgonyzás a kopjafák bolygójánál puszta félrevezetés, és valójában ez egy találkozási pont az idegenekkel, akik olyan bombát hoztak a fedélzetre, mely elpusztíthatja az anyabolygót. Ha belegondolt, milyen ellenségesen fogadta mindenki Felügyelő biztonsági javaslatait, Kapitány mennyire egyértelműen tiltakozott a védelem megerősítése ellen, nem lehetetlen, hogy a hajó árulókkal van tele, vagy ami még rosszabb: az eredeti legénység bőrébe bújt idegenekkel. Operátor lúdbőrös lett. Maga annyival úszhatta meg a cserét, amennyivel később jött a hajóra. Na de Felügyelő? Lehetett az ő szerepe is a színjátszás, hiszen nagyon nem küzdött az igazáért. Ám akkor miért kergetik egymást…? Erélyesen megrázta a fejét. Túl bonyolult. Meg kell tudnia, mit rejteget Kutató a laborjában. Az a perdöntő tényező.

Nő idegesen járkált fel-alá a hálószobában. Ideges volt, mert Kapitány sokáig elmaradt. Pedig mindig korán megtért hozzá, talán a munkáját is némileg hanyagolva, és ez most különösen érzékenyen érintette, hiszen annyi mindent kellett mondania neki. Kapitány feleségének kimerevített képe élesen fénylett mögötte a sötét kommunikációs falon. Szeme eszelősen kitágulva, szája sikolyt vagy kiáltást formáló. A pixelek közti statikus sercenések Madonna-könnyek rasztereivé álltak össze szürke arcán. Nő nem szívesen nézte, de kikapcsolni sem akarta, úgy gondolta, így könnyebb lesz kikényszerítenie a kényes témát közte és Kapitány között. Mikor hagyta magát a férfi által elcsábítani, tudatában volt annak nős családi állapotával. Ám most, látva a felesége szenvedését, ha késve is, de felébredt benne a bűntudat. Abba kell ezt hagyniuk. Nincs semmi értelme. Nő a kezét tördelte. Hol lehet már Kapitány?

Hőseid nem büszke oszlopai voltak elveidnek? Megálmodott szerelmeid nem nyújtottak feledést a magányban? Elképzeléseid hiába szelídítették meg körötted a valót?
- Mit tettem? - jajdult fel Tanácsadó.
Kést mártott saját szívébe. Összemarkolta, s kitépte érzelmektől zamatos lelkét. Regénye, élete cafatokban lepte körülötte a könyvtár padlóját. Az élete. Fehér fecnik. Rajtuk töredezett mondatok - mozdulatlan, halott testrészek.
Örökre bezártad a kaput azok előtt, akiknek egyetlen esélye kitörni benned elveszett dimenziójukból e könyv betűi voltak.
- Nem, nem! - sikoltotta Tanácsadó. Négykézlábra roggyant a fecnik között. - Megvannak még a betűk! - Reszkető ujjai közt szabálytalan mozaikdarabkák, eltorzult gondolati összefüggések peregtek át mindhiába. -… A betűk…! - zokogott fel újra. Elszántan próbált egymáshoz illeszteni egy-egy csonkot, de sem a tépés vonala, sem a szavak nem illettek össze többé.
Mit tettél?
…ösmektől….
………..törtok…..nikött..
- Mit tettem?!
..büpa……tak………….az…
………és…….mávébe….
…Fetuk….
Ráomlott a maradványokra, könnyei visszamosták feldarabolódott szavait a feledésbe. A sós nedvességgel átitatódó papírdarabkákon enyészetbe áztak a drága rúnák.

Kutató félrehajította a szükségtelenné vált akkumulátorokat, sietve vállára kapta a batyuját, melynek tartalmát a megmentésre szánt dolgokból válogatta össze, majd az ajtó előtt meghűlt benne a vér. A kulcskártya nem volt a zárban. Nyilván zárás után ösztönösen kihúzta és ledobta valahová. De hová? A táska visszazuhant a földre. Hallani lehetett, hogy a kicsiny üveggömb, amiben aranyos hópelyhek táncikáltak az örökmozgó mikro-szélben, összetörik az alján. Kutató még bele is rúgott, amint idegesen térült-fordult, a szerszámok tiltakozóan megcsörrentek. A kártyát mindig az asztalra szokta letenni. Bizonyára most sem cselekedett másként, ám pakoláskor, a rendetlenség ide-oda tologatásával ki tudja, hova süllyesztette. Kétségbeesetten túrt bele a felfordulásba. Kétfelé górta a dokumentumokat, a dossziék belsejét kicibálta, felrúgta a korábban tartalmuktól megfosztott fiókokat, végezetül mindent lesöpört az asztalról. A kártya sehol. Négykézlábra esett a szemétben. Ujjai felmarkolták a papírkötegeket, szeme már-már kaméleont meghazudtoló módon forgolódott ide-oda. Homlokán verejték gyöngyözött. Körmét felszakította egy rég elfeledett kavicsdarab a Plútó holdjának krátereiből. Egy gravírozott képről a Mars-arc vigyorgott rá. Végeláthatatlan leporellókon távoli kvazár rádiójelének színes telegramja kuszálta optikailag még átláthatatlanabbá a káoszt. Hirtelen rémisztő sziszegés támadt a plazmatartály irányából. Kutatót elöntötte a rémület. Felrémlettek neki a széthagyott akkumulátorok. Végszükségben most azokat célozta meg. A sarokban megtalálta az egyiket, és a tartályhoz ugrott vele, hogy remegéstől esetlen kézzel a helyére illessze. Ezzel nyerhetne egy kis időt. De a csatlakozók elgörbültek, kisülések pattogtatásával ágáltak a kíméletlen erőhatás ellen. Kutató mintegy véletlenül felnézett a kopjafára, talán valamiféle tudatalatti, babonás szemrehányástól vezérelve, és hirtelen elsápadt, mert a kulcskártya ott virított a lelet oldalán, a legimpresszívebb domborműnek döntve, mintha csak pihenne. A faragvány egy kormos kinövése, felfele görbülő fa karom tartotta, melyre Kutató eddig nem figyelt föl. Ebben a pillanatban a csatlakozóból néhány láb betalált a helyére, és az elektromágnes odahúzta az óráját. Kutató felnyögött kínjában. Az ijedelem elvette az eszét, ahelyett, hogy a bal kezét próbálta volna kiszabadítani, a jobbal a kártyáért nyújtózott. Igen keservesen elérte ugyan, de ujjbeggyel lelökte, s amint utána kapott, kesztyűje beleakadt a karomba. Ott rekedt kifeszítve a plazmatartály meg a kopjafa között.
- Ez nem lehet igaz!!! - ordította elcsukló hangon. Haja beletapadt homloka tacsakos verejtékébe, szeme fehéren villant az iszonyattól. Ugyanattól a babonás félelemtől hajtva felkapta fejét, s látta, hogy egy évgyűrűk maszkjában feszülő arc meredt le rá, melynek vésett vonásai hihetetlenül megvetőek voltak.

Miért öltél meg?, kérdezte Monroe Mckenzie, a Galaktikus Konföderáció admirálisa. Homloka gondterhelten ráncolódott, mint mindig, mikor ütközetre készült a gaz renitensek ellen.
Tanácsadó elsápadva tápászkodott fel.
- Bocsánat! - lehelte félig önkívületben.
Miért tetted tönkre a boldogságunk?, hallotta Lilianna, a hűséges szerelmes panaszos hangocskáját. Gyászba borult ragyogó szépsége, akár családja tragikus elvesztésekor. Miért árultál el minket?!, ordította ezernyi képzeletbeli betűtorok egyszerre.
- Hagyjatok békéééééééééééééééééééééén!!! - rikoltotta vissza Tanácsadó. Két kezét halántékára szorította, hogy összetartsa szétrobbanni készülő fejét. Arca vörös lett az erőlködéstől, állán ragacsos nyál csorgott végig. Torka kiszáradt. Tébolyult szemében holt lelkek süvöltöttek, szavaik összekeveredtek.
…………szédja…..lyultében..….a…gyáderült…………………vöett…….……el…Miért…….hümes…lőké…...észett……
Tanácsadó hátratántorodott. Az imbolygó árnyak vele nyomultak, alattomos, bosszúálló csapdák termettek lába alá - egy szék, asztal, türemkedő szőnyegszegély. Robajlás, dübörgés - kedvenc kötetei, mint kitárt szárnyú, haláltusában vergődő madarak, csapódtak a padlóhoz. Bradbury képzeletének mesés Mars-csatornáiban morajló hullámgyűrűk keltek, s az utolsó marslakók beléjük fulladtak egymillió éves kirándulásuk végén. A Clarke-et túlélt Frank Poole kezében porceláncserepekké tört barátja, Dave Bowman kristálylelke. Asimov halhatatlan robotjai rozsdás marionett-bábukként omlottak a hajnal igazi bolygójának porába, és elszállt belőlük a rég elfeledett emberek szelleme. A könyvtár asztalának üvegtáblája, annyi csodás, rózsaszín világ színpada, csörömpölve összetört. A székek holtan hanyatlottak hátra, Tanácsadó belegabalyodott lábaikba. Vonaglott, kapálózott, jobbra-balra kapdosott, de azok követték - Monroe Mckenzie-nek, a Galaktikus Konföderáció admirálisának számon kérő hangja, Lilianna-nak, a hűséges szerelmesnek kéztördelő, meggyötört alakja, az ezernyi torok bosszúszomjas harsogása mind-mind. Tanácsadó vakon könnyeitől, hangosan, akár egy gyermek bömbölve tántorgott be a lankadt élete pilléreit jelentő könyvespolcok közé; nekik ütközött, a polcok vészesen meginogtak, rajtuk a kötetek évszázados álomból riadva kopogtak poros fásultsággal, hogy aztán átbillenve rendjük hajszálnyi határvonalán, Lem legyőzhetetlen fantáziájának csapkodó felhőjévé egyesüljenek, és megöljék a védtelenné vált elmét. Tanácsadó sikoltva emelte feje fölé karjait, de csontjai csupán néhány másodpercig viselhették a pörölyszerű csapásokat. Idő marcangolta bőrrecék, megráncosodott, valaha nemes fémdíszítések hasítottak húsába, halántékába. Haja csimbókos lett vérétől, homlokát vörös erek hálózták, szemét sűrű melegség fedte el. Fülében szárazon verdeső könyvlapok csapkodása idézte fel még egyszer utoljára egy réges-régi elbeszélés sirályrohamát. Aztán az elcsendesült halom tetejére odapottyant egy hatalmas kötet, és megállapodott rajta, mint egy fejfa.

- Merre vagy, Kapitány? - szólította türelmetlenül Nő az ölelő csendet.

Utazó a kabinjában kuksolt, és félt. Az alattomosan neszező kéz zörgetése percre sem szünetelt. Utazó magához húzta a paplant, hogy szorosan átölelje. Sarkát a szájába vette, harapta és nyüszített hozzá egyfolytában. A kopogtatás egyre vadabb dörömböléssé változott. Utazó félt. Azt akarta, menjen el. Hagyja őt békén. Nyála undorítóan eláztatta ágyneműjét. Szeméből folytak a könnyek. Egyre hangosabban nyüszített, pajzsot vonított maga köré, amin a dörömbölés nem hatolhatott át. De látogatója sokkal erősebb volt nála. Utazó a fejére szorította a párnát.
- Nyissa ki, uram! A Csillagközi Népek Egyetemének küldöttsége vagyunk!
- Nem hiszek neked! Menj innen!
- Uram! Sajnálatunkat jöttünk kifejezni, amiért adminisztrációs hiba folytán ösztöndíjra jelöltük. Természetesen kárpótoljuk. Nekünk nagyon sokat jelent a hírnév, de sajnos nem áll módunkban önt a berkeinkbe fogadni. Kérem, egyezzünk meg valami köztes megoldásban!
Utazó szájából kihullott a paplan csücske. Párnája a háta mögé esett. Tetőtől talpig jeges borzadály lepte el, reszketni kezdett, mint a lázas beteg.
- Az nem lehet! Én az egyetemre akarok járni! - sírta vékony hangon, akár egy kisgyerek, akit az apja büntetésből visszafordít a vidámpark bejáratában.
- Sajnálom, uram!
Utazó alatt hatalmas sárga folt terjedt szét a lepedőn. Ő a közepében gubbasztott, s nagyon reszketett. Olyan fojtogató sírás rohanta meg, melyen nem tudott uralkodni. Kétségbeesetten bámulta homályos szemein át a foltot, rekeszizma görcsösen rángatózott, mintha bottal ütötték volna a hátát. Arra gondolt töredékesen, nem vették fel az egyetemre, és mama nagyon haragudni fog, amiért bepisilt.
- Ahaahaahaahhahahahaaaaaaa!!! Ne tessék bántani! Tessék megengedni, hogy elmenjek az egyetemre!... Kérem szépen! A mamám nagyon meg fog verni, ha megtudja!
- Sajnálom, uram!
Utazó agyában leesett egy pohár, és összetört. Keze külön életre kelve indult a gyógyszerért. Egy maréktól felpattant szobájának ajtaja. Kettőre átlépte a küszöböt a fakó hivatalnok - karót nyelt alak jelentéktelen aktatáskával, kopott öltönyben, ódivatú kalapjának karimája alól szürkén villantak elő száraz szemei. A harmadik marékra elővett egy okiratot, és tárgyilagosan felmutatta. Utazó arcán vizes kukoricaszemek peregtek. A negyedik adag zöldre festette a kalapos figurát, az ötödik pirosra. A hatodik közben beszélt, a hetediknél már csak a szája mozgott. Aztán fények villogtak. Szódarabkák pendültek, mint érmék a fémtálcán, egy száj - diavetítés merev képkockáihoz hasonló - pillanatpózaiban. Aztán a mutogató idegenen tusfeketeség ömlött végig, mintha szurokba fagyott volna.

Kapitány úgy érezte, eltévedt, pedig tudta, hogy jó irányba fut. Csak mintha a hajója szándékosan összekuszálta volna előtte a folyosókat, holmi beteg érrendszert, nehogy odatalálhasson, ahová szeretne. Még a lámpák is máshogy világítottak. A zajok fonákok voltak, s a huzat idegenül lúdbőrözte a hátát. A hajó kifordult számára sarkaiból. Az otthonát jelentő közeg egyszeriben sötét és félelmetes lett. A fémfalak megvetően eltaszították. A legkedvesebb helyek, ahol gyakran megfordult az évek során, szívtelenül távolodni látszottak tőle. Az átjárók néptelenek, sivárak voltak, akár egy temető, ahol csupán komor fejfák strázsálnak az elmúlás fölött. Fejfák! Kapitány megrázta fejét futás közben, minek következtében egyensúlyát vesztette, és ismételten beleütközött valami akadályba.
- Ne suttogjatok a fülembe! - könyörgött a szemhéja belső, fekete felületén pulzáló fényfoltoknak.
- Üdv, Kapitány! - nevettek arcába azok. Kezek matattak testén, körmök vájódtak a vállába.
- Hagyjatok! Hagyjatok! - lihegte elfúlva.
- Mi dolgod erre, Kapitány? - volt a fenyegető, vészjósló kérdés.
- Mi bajod, Kapitány?
- Beszélhetünk, Kapitány?
Tovább akart menni, sodródni - vigye kimozduló tömegpontja -, de az ellenállás ugyanakkora nagyságban, ellentétes irányból visszatartotta.
- Gondoltam, szólok, hogy aktív a mező.
- Mi?! - kapta fel a fejét.
- Nem érdekel a mező? - ismételte Mérnök.
Kapitány kitisztuló fejében a zavar átcsapott kirobbanó dühbe.
- Mi az, hogy nem érdekel?! - tajtékzott. - Hogy merészelsz ilyet kérdezni tőlem?! Még van pofád?!
Mérnök megrettenve állta a lavinát. Mindenegyes méregtől fröccsenő szó szöget vert zaklatott elméjébe. Tudja, gondolta megsemmisülten. Tudja, hogy hasra ütésből csináltam a mezőt. Elrontottam. Elintéztem magam egy életre. Készen a következményekre kihúzta magát, s csak ekkor döbbent rá, hogy Kapitány riadt tekintettel méregetve őt valósággal menekül előle. Figurájának falak közt pattogása paralízises nevetséges vergődésére hasonlított. Mérnök arra a következtetésre jutott, Kapitánynak más jellegű problémái lehetnek. Az jó. Akkor van ideje kijavítani a hibáját. Mikor Kapitány megenyhül abbóli örömében, hogy úrrá lett a gondjain, hajlandó lesz felvizsgálni ellene hozott ítéletét. És bár az erkölcsi elmarasztalást nem úszhatja meg, talán nem követi szakmai felelősségre vonás. A készhelyzet új lelkesedést öntött Mérnökbe. Hol is a legközelebbi kapcsolószekrény?

Felügyelő folyosóról folyosóra csalta Gépészt mind beljebb a néptelen régióba. Így akarta elejét venni annak, hogy miközben küzd vele, valaki hátba támadja... Igeeen? Nem inkább húzta-halasztotta azt, aminek meg kellett történnie? A folyosók mind csendesebbek voltak. Mind homályosabbak. Már rég eljött az ideje a konfrontációnak. Felügyelő soha nem harcolt még idegen lények befolyása alatt álló személlyel. Tétovázását betudta a közeledő megütközés előtti izgalomnak, legalábbis megpróbálta erre kenni. De lelkiismerete egyre kevésbé érte be ennyivel. Döntött hát. Eljött a pillanat. Megmarkolta pisztolyát, és a hőcserélő rendszer csővezetékeinek egy padló alól előbukkanó halmaza mögül megleste Gépészt. Amaz hidegvérrel közelített búvóhelye felé. Milyen magabiztos. Milyen megfélemlíthetetlen. Felügyelő szívverése fokozódott. Tenyere izzadt. Adrenalin túltengése fájdalmassá tett minden egyes levegővételt. Talán tovább hátrálhatna előle. Csak még egy szakaszt.
- Felügyelőőőőőő!
A kiáltás félelmetesen szállt végig a folyosón. Felügyelő beleborzongott. Most ugorjon elő? Vagy még várjon? Hirtelen Gépész figuráját vakító aura vette körül. Vonalai fehéren fénylő párába burkolóztak, mely villámokat szórt magából, és elhaladtának mentén szikrakígyók hasították szét a falakat. Felügyelő megdöbbent. Most már arra is hajlandó volt, hogy beismerje: retteg ettől a kiismerhetetlen lénytől, mely mint egy ruhát, viseli Gépész testét. Hihetetlen ereje van, és nagyon dühös. Ha ezt tudja művelni a tömör vassal, mit tenne egy ember gyönge csontjaival, puha húsával. Felügyelő felnyüszített. Ehhez ő kevés lesz egymaga. Pisztolyára tévedt rémült szeme, arra a jelentéktelen, darázsfullánknyi hatással bíró játékszerre. És gyorsan döntött. Futott. El Gépész útjából, a népesebb régió felé.

Gépész négykézláb elmászott a baleset színterétől. A füle csengett, és görcsös köhögés gyűrte le a padlóra. Fedetlen testrészein hajszálvékony vércsíkok erezték a bőrt. Halántéka sajgott, fölötte megpörkölődött a haja. Émelygés is kínozta, vagy a belélegzett gáz vagy a megbillent gravitációs egyensúly miatt. Lassan ülőhelyzetbe fordult, és még látta a fehéres gőz utolsó, szellőzőben ellibbenő kísértetnyúlványait. Tűz nem keletkezett, így az oltórendszer sem lépett működésbe, a rojtos hasadások feketén ásítoztak a falon. Megannyi széles, szabálytalanul fogazott, vadállati száj. Jól látszott, hogy nem detonáció hozta létre őket, a fém molekuláris szinten szenvedett szakadást. Gépész átkozódni kezdett, amint szóhoz jutott. Az a hülye Mérnök biztos úgy aktiválta az erőtérfedést, hogy előtte nem végzett pontos tömegméréseket. Meg fogja még keserülni. Kár, hogy most nem vele kell foglalkoznia. Keservesen feltápászkodott, és fél kézzel támaszt lelve folytatta Felügyelő követését. Kiáltani már nem tudott, állandó köhögésrohamok kínozták, menni is alig bírt, de ez a dolog nem tűrt halasztást. Ha Orvos nem tévedett, súlyosabbra is fordulhatnak a dolgok Felügyelő miatt.

Mérnök keze ráfonódott a főbiztosíték karjára, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Az ellenőrzőpanel elé lépett. Még szerencse, hogy hallgatott a megérzésére. A rendszer több ponton túlterhelődött, ha így áramtalanítja a mellékhálózatot, végképp besülhet a gravitáció. Akkor pedig örökre elássa magát Kapitány előtt. Az előírás szerint most műszaki riadót kellene fújnia, mely szerint szépen sorban az összes rendszert - a legkisebb prioritásúval kezdődően a nagyobb felé haladva - inaktiválnák, hogy biztonsági szintenként mindent újra lehessen indítani. Ez azonban idő- és energiaigényes lenne, ugyancsak nem szolgálná Mérnök presztízsét. De hát miért ő a mérnök, ha nem tud ezen a kis fennakadáson úrrá lenni?

Operátor lelassított a labor előtt. Mielőtt benyitott volna, alaposan körül akart nézni. Meglehet, most is szemmel tartják. Azt az eshetőséget sem hagyhatja számításon kívül, hogy esetleg a laborban várja csapda. Ujjai bátortalanul megsimogatták a kilincset. Aztán inkább feljebb vándoroltak, és bekopogott. Közel hajolt az ajtólaphoz.
- Van bent valaki? - kérdezte suttogva.
Semmi válasz. Megismételte a kopogást, ezúttal keményebben, és hanga is hasonlóan nyert erőt.
- Kutató! Bent vagy? Én vagyok az, Op…
A labor ajtajának lapja belevágódott az arcába. Arccsontozata szilánkokra tört, koponyája függőlegesen kettérepedt. Tüdeje forró levegővel telt meg és testébe izzó pengék hatoltak. A normál fizika viszonyításai eltűntek körüle, láva és pokoli gáz öntötte el. Úgy érezte, sejtjei belefolynak a padló szétmálló atomszerkezetébe, közben azonban még működő receptorai dermesztő hideget érzékeltek valahonnan nagyon közelről.

Közvetlenül a robbanás előtt egy sötét test hagyta el a labor vészzsilipét. Valaki úgy akart megszabadulni egy nemkívánatos vagy fertőző vizsgálati tárgytól, hogy lábbal kirúgta a nyitható padlólap biztonsági reteszét, és a dolog egyszerűen eltűnt a süllyesztőben. Karcsú, sudár árnyék volt csupán a csillagokkal teletűzdelt mindenség előterében, mely méltóságot sugározva lépett az aszteroida gravitációs mezejébe. Kecsesen átfordult, hogy talapzatával legyen a sziklás felszín felé, mikor megérkezik. Fekete tűként suhant a tömegvonzás potenciálgödrébe, majd jókora rengés kíséretében, ámde hang nélkül fúródott a kéregbe számtalan hasonló társa közé, s épp csak megrepedezett a töve. Haza érkezett, és nem jött üres kézzel. Egyik élettelen arcokkal díszített oldalán leszakadt, megfagyott kar fityegett.

Felügyelő - tudatosan-e vagy ösztönösen? - a kabinja felé menekült. A pisztoly még nála volt, de eszébe sem jutott azzal szembefordulni üldözőjével. Pusztán öntudatlan görcsösséggel markolászta. Akkor sem szabadult meg tőle, amikor ajtaja rávágódott szobája sötétjében.

Kapitány mohó vágyakozással esett neki a soktucatnyi mentőkabin-ajtó egyikének. Kétszer két sorban sorakoztak a tágas zsilipben, tökéletes egyformaságuk semmiféle különbségre nem engedett következtetni. Pedig volt különbség. Évek teltek el, mióta Kapitány felfedezte az egyik ajtó hibáját, vagyis hogy ki lehetett nyitni manuálisan is, parancsnoki hozzáférés nélkül, ami nyomot hagyott volna a biztonsági rendszerben. Azonnal meglátta benne a lehetőséget, s azóta minden óhajtott egyedüllétet itt élvezett. De soha nem áhítozott még ennyire a kicsiny gömb zárt csendjére, hűvös makulátlanságára, az újszerűség félreismerhetetlen műanyagillatára, mint most. Tikkadtan tapogatta végig a domborodó fém hasat, reszkető kezei a nyitókerékre fonódtak, majd fülében álomszerű muzsikát zenéltek a zsírozott pántok. Azonnal elnyelte a kabin szűk gyomra, aztán a becsukódó ajtó beleolvasztotta a zsilip néma rendjébe, mint homokba a porszemet a sivatagi szél.

Nő bűntudatosan lesütötte a szemét, és megnyomta a kikapcsoló gombot. Kapitány feleségének könnyes arca eltűnt a képernyőről, a szobára visszahullt az éjszakai sötétség fátyla.

Villanyt nem gyújtott. Szemben az ajtóval helyezkedet el, az élére borított asztal mögött. Szeme, pisztolya majdnem rezzenéstelenül szegeződött rá. Tudta, hogy az a valami át fog jönni. Ami a falat úgy bontja, mint a papírt, annak ez a vékonyka választóvonal hangyányi fennakadást sem fog okozni. De amíg az átjutásra figyel, egy jól irányzott lövés a szívébe vagy a fejébe, megállíthatja. Felügyelő erre az egyszeri, sorsfordító pillanatra összpontosított.

Az űrhajó egyes részei szokatlan fényárban úsztak. A rendszerint fekete falak ijesztő villámokat szórtak. A mennyezet alatt robbanógázok sűrűsödtek. A szervizalagutak burkolatdarabokat köpködtek. A diagnosztikai berendezések lámpácskái egy utolsó pislantással örökre kihunytak. A pityegések, sípolások drámai hirtelenséggel elhallgattak. Elektromos tűz ficánkolt végig a vaskos kábelkígyókon. A magasan ívelő ablakokban vészjósló lidércfények villództak. A kapcsolószekrények homálya lila kisülésekben oldódott fel. A gravitációs hullámcsatornák…

Orvos buja gondolatoktól bizseregve hagyta ott a főfolyosót. Hümm… Nő bárcsak neki örült volna így. De hát sajna azt hitte, Kapitány jött meg. Na, sebaj, a lényeg, hogy ő sem tudja, hol van most. A kabinjában nincs, a hídon nem tartózkodik, a kantinban szintúgy színét sem látták. Hová mehetett? Jó, jó, nagy ez a hajó, de attól még nem lehet úgy eltűnni rajta, mint a kámfor. Remélem, nem esett valami baja!, aggodalmaskodott. Úgy vélte, joggal, tekintve, mi folyhatott ebben a pillanatban a hajó egyéb részein. Őszintén remélte, hogy Gépész azóta már megfékezte Felügyelőt. Ha nem… Nincs más hátra, sorjában végig kell járni az egyéb lényeges helyeket, ahol megfordulhat. Példának okáért a laborban. Hát persze. Újabban azon zsörtölődött, Kutató mennyire pimaszul kerüli a munkát. Gyerünk! Meggyorsította lépteit. Vagy két fordulóra volt a labortól, mikor hangos döndüléssel megrázkódott a folyosó, és a kanyarban lobbanó energia dőlt végig a falakon. A dobhártyája majd’ beszakadt, alig bírta megtartani egyensúlyát. Azért futásnak eredt, mert sejtette, hogy valami rettenetesen nagy baj történt. És nem tévedett. A labor ajtaja nyomtalanul eltűnt, az előterében pedig hatalmas, hólyagos folt terpeszkedett lángok nélkül, a plazmarobbanás egyértelmű jeleként. A közepén feketére égett test feküdt. Orvos borzadva térdelt le mellé. Szaga nem volt, hisz nem hagyományosan égett el. A hús ruhának, a zsebek tartalmának, karórának a maradványaival összekeveredve olvadt rá az eldeformálódott csontvázra. A bordák közt iszonyú lyukak tátongtak, ott gőzölögtek el a belek. A tüdő hiányzott. A fekete, kettényílt koponya alsó, összezúzódott részén vicsorgott a fogsor maradványa. A műfogsoré. Ez Operátor! Neki volt műfogsora. Orvosban meghűlt a vér. Nemrég még látta. Mintha nekiszaladt volna valahol. Szeme csak később tévedt a csonka lábszárakra, ahol gyanús, mocskos jégcserepek éktelenkedtek szerteszét. Aztán még feljebb nézett, és megértette. Lék támadt a hajótestben, amit a biztonsági rendszer azonnal, önműködően leszigetelt, ám előtte az űr rettentő hidege kővé változtatta szerencsétlen Operátor lábait.

Zúgott a füle a sötétben. Homloka, tarkója lüktetett a forróságtól, és a hátán hangyák rohangáltak. Nehezen viselte azt a fajta feszültséget, ami a sarokba szorított préda félelmével párosult. Amikor meghallotta Gépész lépteit ajtaja előtt, lélegzetet venni sem mert. Félt, hogy a levegő áramlásának zaja orrlyukain át elnyom valami aprócska, árulkodó neszt, valami fontosat. Megpróbálta elképzelni ellenfelét odakint, hogy mit csinálhat. Keresztüllőhetné az ajtót, de az minimális sebzési valószínűséget jelentene. Nem. Muszáj megvárnia, míg behatol a szobájába. De minden nagyon gyorsan fog zajlani. És nem lesz módja korrigálni. Nyelt egyet. Ez nem olyan, mint a nyomozás. Ahol valamelyest ő irányítja az események láncolatát. Itt s most az a lény diktálja a szabályokat. Őrjítő gondolat. Nincs a kezében egyetlen vezérfonal sem. Csak egy árva pisztoly. Ami talán ártalmatlan arra a képződményre nézve. Ha igen, nagyon gyorsan vége lesz mindennek. Felügyelő ismét lenyelte meleg, ragacsos nyálát. A kínzó gondolatok fájdalmasan lüktettek agytekervényeiben. Aztán már gondolkodni sem mert. A gondolatok is túl zajosak voltak…
- Felügyelő!
Összerezzent.
- Beszélnünk kell!
Minden kopogtatásra megrebbent a szempillája.
- Hallasz… köh-köh-köhh… haarrrrkkkkk…
Kezdődik!, rettent meg Felügyelő. Talán kijön Gépészből, mert úgy nagyobb az ereje. Vagy az emberi biokémia nem viseli el túl sokáig az idegent, és elpusztul. Így vagy úgy, a lény nem sokára támadni fog… Az ajtó agresszíven megdöndült. A mennyezet is beleremegett.

Az ajtó nem engedett, de legalább jó hangos volt. Gépész viszont elvesztette az erejét a rúgástól. A köhögés görcsbe húzta, szemébe könny szökött. Torkán fémes ízt érzett, s ahogy megpróbált nyeldesni, rájött, hogy alig van nyála. Szája teljesen kiszáradt, valami azonban folyt lefele a torkán. Mi a fene lehet vele? A falak vibrálni kezdtek körülötte. Először azt hitte, ez is rosszulléte miatt van, ám hamarosan ráeszmélt, a hajó valóban rázkódik, nyöszörög teljes hosszában. A mesterséges nehézkedés egyensúlya megbomlott, és a helyenként csomósodó tömegviszonyok nyúzni, csavarni kezdték az űrhajót. A külső burkolat repedezett, néhol csíkokban levált. Az ellentétes nyomásnak kitett részek fokozatosan szétforgácsolódtak. A frissen támadt lékekben kábelek pókhálója foszladozott, és ennek ütemében sötétedtek el az egyes szakaszok. A hajógerinc…

A teljes homlokzat megmozdult. Az eresztékek mentén felsorlyásodott a padlólemez széle. A tömör ötvözetben sikoltottak a molekulák. Valahonnan nagyon mélyről félelmetes fémsóhajt vezettek föl, és Felügyelő úgy látta, iszonyatos nyomás horpasztja befelé a falat. Nem csalódott, de újra megdöbbentette a lény ereje. Képes rásajtolni az egész szobát. Hát igen. Ezzel az eshetőséggel nem számolt. Ki kell törnie, ha nem akarja konzervhúsként végezni… Ebben a pillanatban kiugrott az ajtó a helyéről, és a felső fele behajlott. Felügyelő reflexszerűen meghúzta a ravaszt, majd a fegyver visszarúgásának és a hajó következő lökésének együttes hatására hanyatt vágódott a sötétben. Lelki szemei látni vélték a torz rémet áttörni a romokon egyenest felé. A sötétség megvakította, a mindenünnen hallatszó ropogás megsüketítette, így a lény akár már fölötte is tornyosodhatott. Torokhangon felkiáltott, és megint lőtt. A golyó belesüvített a feketeségbe, egy láthatatlan kéz által szikrakoszorút terített a leendő halott sírjára, aztán gyilkos energiától duzzadva visszatért…

Orvos legrejtettebb rémálma vált valóra. A hajón, amin egészségügyi szolgálatot teljesített, mely legénységének tagjaiért felelősséggel tartozott, emberek pusztultak el. Nem akarta, hogy Felügyelő meghaljon, s lelkiismeret furdalásán még az sem enyhített, hogy a biztonsági tiszt az elmúlt órákban komoly veszélyt jelentett a többiekre. Egy fecskendőnyi gyógyszer is megtette volna. Most mégis itt hevert a lábai előtt, mint szobájának felborogatott bútorzata, szívét golyó járta át. Orvos a sajátjában érezte azt a tüzes lövedéket, de az ő sajgását nem mulasztotta el a vigasztaló halál. Az élére állított asztal belső oldalán csillagforma pörkölődést pillantott meg. Rögtön kitalálta, mi történt. Felügyelő nyilván véletlenül az asztal találta el, és a golyó visszapattant róla. Vajon mi kergethet ekkora pánikba egy képzett, bátor katonát? Hogy vadul, vaktában lövöldözni kezdjen. Az űrhajó eközben ismét nagyot rándult. Úgy tetszett, mint valami fekélyt, ki akarja lökni magából az életet, mellyel pedig eddig tökéletes szimbiózisban működött együtt. Orvos hullatott egy könnycseppet a halott Felügyelő szürke arcára, aztán sarkon fordult, hogy fájdalmát, akár egy koloncot magával vonszolva a mentőkabinokhoz siessen.

Nő megijedt a hajó első rengéseire, de végül megmagyarázhatatlan nyugalom töltötte el. Úgy érezte, neki nem eshet bántódása. Ám amikor csípős füstszag szivárgott az orrába, arra az elhatározásra jutott, mégiscsak megnézi, nem jobb-e menekülni. Kapitány a jelek szerint cserbenhagyta, vagy már nem is élt. Mellében kellemetlen szorongás támadt az utolsó gondolatra. Kapitány nem érdemli meg a halált. Nagyszerű férfi. Bűne nagy, de megérdemli az esélyt a megbánásra. Nő ebben a pillanatban nagyon szeretett volna vele lenni. Ha megsebesült, ápolni őt, vigyázni rá. Nem, nem menekülhet el nélküle. Kapitánynak szüksége van rá. És neki is Kapitányra. Amint kitette lábát az ajtón, rögtön felismerte, az űrhajó már nem olyan, amilyennek megismerte.

Fékeveszett, tomboló vadállat. Miért akarod a vesztünket? Mert megbecstelenítettünk? Fertő gondolatainkkal, erkölcstelenségünk mételyével mérgeztük folyosóid levegőjét? Hisz mindahhoz semmi közöd! Te csak egy tárgy vagy! Egy lélektelen eszköz, hogy szállítsd és titok szarkofágjába zárd bűneinket, meg bűneink következményét! Kapitányban az a beteges képzelgés kapott lángra, hogy a hatalmas, élettelennek hitt űrhajó szándékosan hozta ide őket a kopjafák bolygójához. Hogy szembesüljenek gonosz önmagukkal. Ha kinyitotta a szemét, ha lecsukta, folyton a fejfákat látta maga előtt. Tekintete hipnotikusan szegeződött a tér egy pontjára. Örökké velünk maradsz! Félelmed a mi félelmünk! Bűnöd a mi bűnünk!, kántálta maga elé, és közben előre-hátra hitázott magzati pózban, amibe elbújtakor húzódott a katapultülés mögötti sarokban. Lelkedet bepiszkoltad, elmédet gúzsba kötötted,… és most sorsod erre vetett! Hirtelen eszelős félelem ült ki az arcára. A tekintet fókusza egyszeriben elmosódott, a kezek kapaszkodó után tapogattak, mintha a test menekülni szeretne, és a biztonsági lámpák tompa fényében tengernyi verejték csillant.
- Kutató! Dobd ki! Dobd ki!

- Nem! Nem! Nem!
Orvos a hajába tépett, ujjai közt hajcsomó maradt. Gépész nem sokkal odébb az egyik mellékfolyosón feküdt, arccal lefelé. Karjait görcsösen a hasa alá húzta. Meredt szemgolyói megüvegesedtek. Orrán és száján valami sárgás váladék szivárgott, és a tarkóját sötét véraláfutások feketítették. Nyilván való volt a gravitonplazma-mérgezés. Orvos későn érkezett, már nem tudott segíteni rajtra. Gyomra összeszorult a gondolatra, hogy ennek ő az oka. Amióta szolgálatban állt ezen a hajón, törésnél súlyosabb esettel alig akadt dolga. Most viszont, amikor igazán szükség lett volna rá, nem volt sehol. A saját nyomorúságával törődött, mialatt kiszolgáltatott társit a halál fojtogatta. A gyomorgörcs felhúzódott a szívére, kellemetlenül zsibbadni kezdett a baloldala, és a fejében fájdalmas nyomás keletkezett. Keserű nyögés kíséretében hagyta ott a holttestet, hogy tovább tántorogjon a kriptává vált hajó katakombáiban, újra meg újra szembesülni lelkiismeretlenségének eredményével.

A tatfedélzet folyosói lassú nehézkedéssel hosszában megcsavarodtak. A padlórácsozat elemei kipattantak helyükről, és alóluk plazmagőz tört fel. A gépház dómja repedezett, tere csapkodó szegecspántokkal telt meg. Az alagsori szervizalagutakat hömpölygő oxigén árasztotta el. A külső burkolat sebei körül jéggé fagyott gőzök lebegtek. A computer vezérlőmátrixa…

A biztonsági rendszer rekurzív védelmi algoritmusokat futtatott végig redundánsan a még használható alhálózatokon. A központi számítógép ennek során bukkant rá az egyik mentőkapszula hibájára. A diagnosztikai eljárás eredménye azt mutatta, a nyílászáró jelszóval védett logikai retesze nem volt aktív egy jóval korábbi elektromágneses zavar következtében. A rendszer ismét ellenőrzése alá vonta a blokkot, és a státusz kifrissült. Az állapotjelző mostantól hiteles értéket mutatott. Ám abban a pillanatban egy másik érzékelő emberi jelenlétet mért a lezárt kabinban. Az automata ettől kilövési pozícióba rakta a katapultot, de pontosan akkor, amikor elküldte a start-jelet, egy másodlagos robbanás leszakította a hálózatról a zsilipcsarnokot. A detonáció okozta elektromágneses impulzus elmosta a szignál címkéjét, így az eljutott mindegyik működtető blokkba.

Az űrhajó hátsó traktusáról parányi gömböcskék szálltak szerteszét, mint nyárelőn virágok szél űzte spórái.

Kapitány soha nem látta még ilyen állapotban a hajóját. Igaz, most sem fogott fel belőle túl sokat, mert kezével, arcával az ablakhoz tapadva sikoltott. Ha tudatosult volna benne, ahogyan csillámló konfetti felhő módján hullik darabjaira a hajófal, talán rájön, mennyire mindegy, hol hal meg. A mentőkabinok két, nagyon gyorsan táguló legyezőformában távolodtak. Némelyiknek nem lépett működésbe a rakétahajtóműve, és visszahullott az űrhajó tömegvonzásánál fogva. Egy-kettőnek a robotpilótája mondta fel a szolgálatot, így fényes csóváján egyre gyorsulva csapódott be a szemkápráztató láncreakciók által kirajzolt vonalú folyosók közé egy szűk hurok végén. Az űr sötétjében összemosódó fekete tömeget vörösessárga robbanások hangtalan fodrai darabolták szét kontúrjaira. Az alsó fedélzeten tombolt a legpusztítóbb tűz, miután a folyékony oxigén is meggyulladt. Olyan volt a látvány, mintha a hajó a pokol lángóceánján úszott volna végzetébe. A törzs lassanként lefele szétnyílt, míg felső felén találkoztak a járatok és liftaknák vonalát követő izzások, ekképpen teljesen beszőve azt. Az üres mentőkapszulák, megfelelő instrukció híján a szivárványos csillagködöt jelölték ki célul, s beleúsztak a fényhónapok távolába. Csak Kapitány útja nem lett ilyen hosszú. Az ő gömbjének sokszorta nagyobb hegy állta útját - a kopjafák bolygója. Lapos ívben félig megkerülte a jelképekkel tűzdelt kőgolyóbist, majd néma krátert csinált túlsó, repedezett pusztaságán. Annyira csekélyt, hogy messzebbről nem is tűnt ki a természetes vetődések közül.

Az egyik alagútban egy férfi holtteste hevert. Fehér köpeny szárnyai takarták be, fején szemüveg csillogott. Arca merev volt, álla leesett, s jobb keze a szívtájékát markolta. Megüvegesedett tekintete egy szénszoborra szegeződött, mely a kapcsolószekrény előtt állt kövülten, kis terpeszben, és akinek elégett kezei görcsösen szorították a hyper-vezetőket.

Amikor a hajórengés fokozódott, Nő kiöntött ürge módján rohant a folyosóra. Pár percig fogalma sem volt, merre meneküljön, gondolkodni sem tudott a rémülettől. Azt már sejtette, hogy segítségre nem számíthat, még Kapitánytól sem, nemhogy a többiektől. Később, a láncreakciók megindulásakor rendbe szedte elméjét, és első világos elhatározása a híd felé vitte. Egy pillantással felmérte, hogy üres, aztán a vezérlőpulthoz ugrott. Valamit ellesett Kapitány mellett ahhoz, hogy nagyjából leolvashassa a hajó állapotát. De a kijelzők között ezúttal hihetetlen káosz uralkodott, a hajófal sérülési mutatóján, valamint a levegőszökés százalékos arányán kívül csak azt értette meg, nagyon nagy a baj. Egy kör alakú elektronikus térképen furcsa aszteroidák villództak a kopjafák bolygója körül - a villódzás oka az volt, hogy a szondasugár minden átsöprése alkalmával finomodott az adatrészletesség, a szabálytalan pixelmaszatok körvonalai folyamatosan simultak, a hozzájuk tartozó szövegrubrikát pedig egyre több szöveg töltötte ki. Milyen szépek, villant át Nő agyán, miközben hátat fordított a mozgóábrának.

A szonda - teljesen képtelen módon - még küldözgette sugarait. Sőt, a hozzá tartozó adattár is sértetlen maradt egyelőre. A rezgésmentesítő szoftver ráadásul kiigazította a felesleges mozgás képmosó hatását. Abban a pillanatban, hogy Nő eltűnt a hídról, az elemző drasztikus változtatások eszközlésével felülbírálta Operátor korábbi jóslatait a megfigyelt objektumokra vonatkozóan.
ASZTEROIDA_1…
…némi várakozás, míg az utolsó állományok is kiírásra kerültek a memóriából, aztán az „Elemzés vége” ablakot váratlanul elöntötték az információk…
…delta stars asztronómiai kutatóhajó… eltűnt május 15. 2394… legénység 4 fő…

Nő a szállások irányában rohant. Utazó biztosan segíteni fog neki, ő rendkívül figyelmes és gyöngéd volt vele. Talpa alatt érezte a hajó forróságát. A világítótestek törve, szikrázva váltak le itt-ott a mennyezetről. A deformálódó falakból hangos pattogás kíséretében fordultak ki a plexiablakok. Néhol határozottan érezte, hogy a padlólemezek puklisodnak.

ASZTEROIDA 2… deepraiders mélyűri szállító… eltűnt október 29. 2374… legénység 7 fő…

Utazó nem reagált a kopogásra. Nőben fokozódott a szorongás, akárcsak a feszültség körülötte a falakban. Alig hagyta ott a főfolyosót, mögötte kivágódtak az oldalajtók, és légvonat rontott végig rajta. Futásnak eredt. Sarkában hangos reccsenésekkel nyíltak meg a puklik, egyik-másik haragos lángokat fújt. Nő nyomában félelmetes fekete füst gomolygott, melybe minduntalan belekavart a rézsút áramló, távoli detonációkból származó, csillapodó huzat.

ASZTEROIDA 3… selenitic magánkézben levő űrjacht… eltűnt február 13. 2388… legénység 9 fő…

A gyengélkedő üres volt. Egy asztal a földre döntve, tartalma szerteszét. Az ágyakon nyoma sem látszott annak, hogy a közelmúltban sebesültek feküdtek volna bennük. Nőnek könnybe lábadt a szeme. Talán azért, mert mind azonnal meghaltak. Vagy elmenekültek, és… és őt itt hagyták. Rettenetesen félni kezdett. Az utolsó gondolattól immáron hangosan sírt fel. Nem, senki sem hagyná itt. Nem olyan gonoszak. Szerették, kedves volt nekik. Biztosan megmentenék. Nem kellett volna elkószálnia, hisz mindenki őt keresi, hogy megmentse. Kiment a rázkódó helyiségből, és párszor bátortalanul elkiáltotta a neveket.

ASZTEROIDA 4… flashpoint hosszújáratú komp… eltűnt február 1. 2388… legénység 17 fő…

Amikor az egyik magasan ívelő ablak alá ért, hirtelen megtorpant. A csillagbölcső hideg fénye sejtelmesen tükröződött a lassan szálló mentőkabinokon. Nő megértette, hogy magára maradt. A férfiak, kiknek oly sok gyönyörűséges órát szerzett az űr sötét magányában, gyáván elfutottak. Mind nyomorúságos életüket féltették, eszükbe sem jutott a törékeny, ártatlan, védelemre szoruló teremtés. Nő annyira összeomlott, hogy elerőtlenedő lábai csaknem rávették, ott helyben dogja le magát az ablak alá, s többé ne mozduljon, míg el nem ér hozzá a halál. De végül gyönge lelkében felülkerekedett az életösztön.

ASZTEROIDA 9… azonosíthatatlan űrjármű maradványa… kora, származási helye ismeretlen…

A mentőkabinokhoz már nem jutott be, mert a nyomásálló kapu hermetikusan, egyszersmind véglegesen lezárta. Lehet, hogy odaát már rég légüres tér uralkodott. Emlékezett azonban arra a felderítő kompra, amin számtalanszor szöktek ki Kapitánnyal, hogy romantikus órákat töltsenek el egy-egy protocsillag porkorongja fölött, vagy feketelyukak jetének anyagáramából született halmazok kékesen fluoreszkáló ködében. A liftet ugyancsak tönkretette a katasztrófa, de ugyanaz az erőhatás felpattintotta a vészkijárat fedelét is. Reszketve a zárt mélység sötétjébe nyújtózó akna fölött óvatosan kimászott a létrára, aztán ügyetlenül megindult lefele. Útközben többször megállt, hogy magához szorítsa a hideg fémet; ilyenkor sikoltott meg émelygett, az akna úgy ingott vele együtt, nem beszélve a csőben felerősödött zajokról. A hajó bármelyik pillanatban darabjaira hullhatott. Igazából már rég meg kellett volna történnie, de mintha valami láthatatlan erő tartotta volna egyben addig a percig, mikor az utolsó élet is megmenekült róla.

ASZTEROIDA 16… idegen űrhajó roncsa… kora, származási helye ismeretlen…

A felderítő elképesztő nyugalommal várakozott a startrámpán a háborgás közepette. A páncélozott panorámaablakon kívül komótos lángfelhők emelkedtek fel egyre másra a távolba nyújtózó, összetöredezett, izzó hajótörzsről, vörhenyes fényük mindent elárasztott a zsilipben. A burkolat darabjai ugyanazzal a némasággal estek - a gravitációhoz szokott szem számára szokatlanul - a csillagok felé. Egy-egy nagyon közeli robbanás hatalmasat lódított rajtuk, netán eltérítette őket pályájukról. Ez utóbbiak gyakran a törhetetlen üvegnek vágódtak. Az ütközés olyan váratlanul zengte be a még levegővel teli teret, mintha valaki hirtelen ráadta volna a hangot a vételre állított rádióra.

ASZTEROIDA 21… idegen űrhajó roncsssssssssssssssssssssssssssssssssssss…

Körben, ahol az imént még panorámaablakok voltak, tűzgyűrű robbant ki a tető alól. A komp éppen csak kilépett az intersztelláris tér ürességébe, az űrhajó megkezdte a végső szétesést. A kisebb tűzfészkek hatalmassá egyesültek, amit az eddig beszorított oxigénbuborékok, illetve a detonálódó üzemanyagtartályok tápláltak. Nő, nem túl könnyedén, de elboldogult az irányítással, hisz Kapitány sokszor megengedte neki, hogy pályára álláson vagy óriásbolygók gyűrűjének törmelékei közti lavírozáson kívül bármit megtehessen a járművel. Tudta, hogyan kell kanyarodni, megállítani az oldalirányú sodródást, tudott fékezni és gyorsítani. Sikerült közvetlen megjelöléssel célnak kitűznie a kopjafák bolygóját is. Hamar elérte. Egy kis bizonytalan szlalomozás után elbújt mögötte, aztán feszült várakozással leste az aszteroida űrbéli horizontját. A szürke, repedezett felszín fölött olyan hévvel ragyogtak a csillagok, mintha karnyújtásnyira lettek volna. A legnagyobbak közti feketeséget sok apró szikrácska habja töltötte ki; bármerre nézett, a tér szinte minden pontját eme csillámló ködök uralták.
- Mennyire, mennyire csodálatosan szép! - sóhajtott fel a meghatódástól könnybelábadó szemmel.
Aztán felrobbant a máglya. Nő csupán annyit érzékelt belőle, hogy a lökéshullámtól összetorlódott csillagközi anyag lágy párája átsugárzik a kopjafák bolygója körül, majd feltűnt néhány nagyobb darab is az űrhajóból, amint pörögve, sugárirányban szétrepültek. Az égitest túlsó felét nyilván szőnyegbombázás érte belőlük, de a kopjafák rendületlenül ágaskodtak a komp alatt ezer kilométerekkel - biztonságban. Nő nem mert mozdulni, ám a bolygó lassan elfordult alatta, s egyszer csak szeme elé tárulkozott száraz íve mögül a roncs. Immáron fénytelen volt, teljesen kihűlt. Hatalmas lyukak mélyedtek fémtestébe, felülete tépetté vált. Kisebb darabokból képződött holdak vették körül, fő egységei pedig még most is alig észrevehető mozgásban voltak egymáshoz képest. Még mindig falak roppantak, burkolatrészek gyűrődtek, ahogy egyes rések tágultak, míg mások összeforrtak a tömeg iszonyú prése alatt. A tatfedélzet szét volt nyílva, akár a felrobbant puskacső. A roncs lassan sodródott a kopjafák bolygójának közeléből, el a messzeségben úszó, furcsán szabályos körvonalú aszteroidák közé, hogy beálljon közéjük a neki kijelölt sírhelyre.

A komp órák alatt megkerülte a bolygót, ám fúvókáiban nem lobbant lángcsóva. Nő az egyik ülésben kuporgott. A létfenntartó rendszer kellemes meleget varázsolt a fedélzetre, ő mégis fázott. Átjárta lelkét az űr csontig ható hidege. Magányos volt, otthonától elszakadt árva egy közeli, terebélyes bölcsőköd színes ragyogásában. Később előszedett a vésztartalék-csomagból egy tápzacskót, és evett. Utána tovább bámult kifele a csillagokra. Mindegyikhez - legalábbis a közelebbi fényesekhez - elképzelt egy milyenségében egyedülálló világot, melynek szép emberek voltak lakói, s kezük nyomán csodás dolgok emelkedtek ki a gondoskodó anyaföldből.

A harmadik keringésbe fogott bele, amikor a radar közeledő űrjárművet jelzett. Megörült, azt hitte a mentőcsapat, ha nem is a Földről, de talán a legközelebbi kolóniáról. Aztán, megpillantva az övéhez hasonló méretű, mégis egyértelműen idegen hajót, rájött az igazságra. Mentőcsapat egyébként sem jöhetne érte egyhamar, mivel vészjelzést nem küldött, ráadásul néhány fényóra vagy fénynap távolságban nem esett útba semmi, ahonnan jöhetett volna. Ezért hát csalódottan ugyan, de kíváncsian figyelte a közeledő járművet. Széltében lapos kialakítású volt, orrán foncsorozott ablakok sötétlő pettyeivel. Körkörösen olyan különös kinövések szabálytalan, előrefele horgas rendje díszítette, mely csak némely rovarnak adatott meg koronául. Alapvetően szép hajó volt. Farával közelítette meg Nő kompját, hogy egy csücsörítő vezetékkel hozzátapadjon, mintha rovarkülsejéhez méltón vért akarna szívni belőle. Nő most már aggódva leste, mi lesz. Az idegen valahogy megváltoztatta az összekapcsolódás helyén a fém molekuláris szerkezetét, a fal egy ovális darabja örvényleni kezdett, szétmállott, azután egyszerűen eltűnt. A frissen született lyukon különös lány toppant be. Kicsit magasabb volt Nőnél, meg karcsúbb is. Egyértelműen humanoid alkatának különlegessége a karjait helyettesítő két-két csáp volt, melyek kecsesen simogatták egymást jobb és baloldalán. Szeme mosolygós világoskék színben tündökölt, míg vállát csapkodó haja halványzöld vízesésként zúdult le csinos pofija két felén. Ajka igazán mosolyt formált, s zárt vonala változatlan marad még akkor is, mikor megszólalt, hogy kettejük agyát - két egyesülő világegyetemhez hasonlóan - egy láthatatlan szingularitással egymáshoz kapcsolja.
„Üdvözöllek!”
„Szia!”
„Azt hiszem, tudom, ki vagy.”
„Azt hiszem, én is.”
„Nagyon szép vagy.”
„Te is nagyon szép vagy.”

Egymásra mosolyogtak, aztán gyöngéden megölelték egymást. Ngarzdwwa csápjai kellemesen melegek voltak, érintésük már-már érzékien lágy. Együtt távoztak a lyukon át a rovar-hajóra, és egy pillanattal később csendben elindultak az ismeretlenbe, búcsút intve a kóborló űrkoporsóknak, melyek közt akadt jelentéktelennek tűnő, összeroppant bárka, s olyan is, amelynek ugyancsak nyomorúságos törzséből szarvak, ormányok nyújtóztak a szélrózsa minden irányába, hasonlóak azokhoz, amilyenek csak a rovaroknak voltak valamerre a világegyetemben. Jóllehet, ezek megtörten, elcsavarodottan éktelenkedtek.

Mindeközben a kopjafák bolygóján 777 kopjafa állott.



Utoljára változtatva 05-14-2004 @ 01:38 pm


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: zsoló
(Ideje: 03-14-2004 @ 11:08 pm)

Comment: Na szóval, végigolvastam, (kinyomtatva elvittem haza és több részben, de sikerült! 18 a/4 terj. old. ez már combos novella ám!) Sokmindent nem értek benne, majd javíts ki, légyszi! Úgy tűnt, hogy ezek a kopjafák tul. képpen nem a halál jelzőkarói, hanem sokkal inkább maguk a lények voltak, talán az űrhajósok gondolatainak, félelmeinek megtestesítői (?) akik a végső stádiumban végeztek fokozatos lelki ráhangolódással az őrület felé kergetve áldozataikat, azonosulva és erősítve lelkiismeretfurdalásaikat és kényszerképzeteiket, maguk is megsemmisülve az űrhajóval. (bár az életben maradt hölgyet leszámítva nem stimmelt a lelkek "számszaki" párosítása (több elhalt lélek volt az űrhajón , mint ahány kopjafa megsemmisült). Figyelemre méltó, hogy végül szerintem az idegenek részéről eleve kiválasztott Nő lett az alkalmas személy számukra. ...folyt...


Hozzászóló: sat
(Ideje: 03-16-2004 @ 04:09 pm)

Comment: Voltaképp az jár a legközelebb a megoldáshoz, aki nem keres megoldást. Nincs, legalábbis nem terveztem, persze ettől függetlenül megtalálhatók benne a valóság analógiái. De igazából nincs konkrét mondanivaló vagy jelentés. Ez egy félig-meddig képtelen szituáció, eltúlzott jellemábrákkal, szélsőségessé sűrített cselekménnyel. Ezért a gyér, a történés szempontjából egysíkú személyiség-megnyilvánulások, az érzéketlen, tárgyilagosan közlő fogalmazási stílus. Ötletből született, egyszeri alkotás, mindenki azzal azonosul benne, akivel úgy érzi, de részvétlenül is szemlélheti az eseményeket, egyfajta tudatos - de nem érzett - katarzissal, mint mikor pl. eltaposott hangyák görcsös haláltusáját figyeljük. A kopjafák nem idegenek, nem is jelentenek semmit, az űrhajósok saját bűneiket, betegségüket, szégyenüket látják megtestesülni bennük, de hogy miért, az lényegtelen. Megtörténik, és kész. A "számszaki" párosításnál nem tudom, mire gondosz, szerintem jól számoltam: 8-an haltak meg, és 8 fejfa tűnt el. De köszönöm, hogy akaratlanul is megvilágítottál számomra egy dolgot. Igazából azt terveztem, az űrhajósok halálával a fejfák gyarapodni fognak, ám ez túl közhelyes lett volna. Gondolom mindenki ezt várná, ezért csavartam egyet a dolgon, s oldottam meg eképp. Ám ez valóban azt sugallja, a kopjafák mögött valamiféle tudatosság rejlik. Ezért úgy döntöttem, hogy mindkét elváráshoz igazodva nem fog módosulni a kopjafák száma, ezzel is érzékeltetve, mennyire az emberekből fakad a rosszérzés, és hogy a kopjafák csupán otthagyott, semmitmondó, véletlenül jelenlevő tárgyak. Nő, novella végét illető szerepében ugyancsak egy hirtelen támadt ötlet testesült meg, és kicsit a nők iránt érzett imádatom és tiszteletem. Vagyis ha valaki megérdemli, hogy boldog legyen, az a Nő, még akkor is, ha esetleg kicsit buta, mert a lelke attól még szép lehet.


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.38 Seconds