Csend.
Valaki hátulról meglök, kinyitom a szemem, vakít a fény. Fehér fény és hosszú folyosó, végében egy pad. Gyerekkoromban így nézett ki az orvos váróterme. Leülök egy kisfiú mellé, valahonnan ismerős, de meg nem tudom mondani honnan, mindegy is talán.
Várok, és nézelődök.. Sok ember. Csend.. Olyan, ami zavar. A gyerekre emelem tekintetem.
- Szia.
- Szia, Lori.
Meglepődőm, mégis nyugodt maradok.
- Honnan tudod a nevem?
- Ideszól a jegyed, a támlára az van írva.
Megfordulok, és tényleg. Rovásírással belevésték a nevem, és két dátumot.
Nyelek egyet, lenézek. Mezítláb vagyok. Játszom a lábujjaimmal.
- Hol vagyunk? – ismét megtöröm a némaságot.
- Az elosztóban.
- Régóta vársz itt?
- Itt nincs idő.
Elgondolkodom.. Ha nincs hát nincs, én már semmin meg nem lepődöm.
Sóhajtok.
- Miért vagy itt? – kérdezek. Szokásom.
- Meghaltam.
Összerezzenek. Ha meghalt, hát meghalt.. De..
- Én mit keresek itt?
Elmosolyodik.
- Te is meghaltál, Lori.
- Aham.
Ha meghaltam, hát meghaltam. Leszegem a fejem, tovább játszom a nagylábujjammal.
- Hogyan haltam meg? – csak úgy mellékesen érdeklődöm.
- Te is tudod. Neked is tudnod kell. Emlékezz, csukd be a szemed.
Felemelem a fejem, visszafojtom lélegzetem, és gondolkodom.

Dülöngélek a hídon, nyilvánvalóan részeg vagyok. Megállok, megfogom a korlátot, nézem a folyót. Erős hányingerem van, fáj a fejem, mégis mosolygok. Azt hiszem, boldog vagyok. Lépteket hallok magam mögött. Megfordulok. Egy ismerős arc. Egy ismerős illat. Egy ismerős kéz lök át a korláton. Hideg, sötét, csend, fáj a fülem.

- Megöltek.
- Igen.
- Tim volt az.
- Ő. De tudod, hogy miért?
Sóhajtok.
- Elhagytam, mert nem szerettem. De nem is használtam ki!
- Valóban?
- Talán. De már mindegy is, nem? – mosolyogva fordítom felé fejem.
- De. – nevet.
- Sosem gondoltam volna, hogy így végzem.. Pláne, hogy ő..
- Tévedtél.
- Tévedtem.

Hátradőlök, kényelmes egy pad. Kiürítem a zsebeimet: Cigaretta, öngyújtó, pénztárca. Rágyújtok.
- Felesleges – szólal meg a kisfiú.
- Miért? – felhúzom szemöldököm.
- Úgysem érzed az ízét.
És tényleg, semmit sem érzek, hiszen a nyelvem is elhalt. Nevetek.
- Nem baj. Világ életemben szerettem cigizni!
- Tudom.

Nyílik az ajtó. Egy hangtalan hang engem szólít, Loreen Reynolds.
Feltápászkodom, elindulok, a küszöbnél megtorpanok, és visszanézek. Félek.
- Menj csak! – nyugodt mosoly csillan szája szélén.
- Tudom már, honnan ismerlek! Te vagy az a fiú, aki meghalt az oviban! Leestél a lépcsőn.
- Lelöktek. Sven lökött le.
Nekidőlök a félfának, ismét rágyújtok, ráérünk.
- Miért lökött le?
- Csúfoltam. Tudod, nagy volt a füle..
- Nem is tudtam. Én csak arra emlékszem, hogy a mentőautóba raktak. Akkor értettem meg, mit jelent a halál. Valahogy vonzott az egész dolog, az, hogy te ott fekszel a fekete zsákban. Tetszett. Azután sokszor eszembe jutottál. Emlékszem, sokszor játszottam utána otthon a fekete szemeteszsákkal. Kíváncsi voltam rád mindig is. – mosolygok.
- Hogy hívnak?
- Billy McGrey.
- Szia Billy McGrey, nekem azt hiszem, mennem kell.
- Igen, neked már menned kell.
Sarkon fordulok, átlépem a küszöböt.
Csend.