Kézről-kézre kerül a titkos mű, a kopott írás, s nem áll meg sehol. Nyomában szerte-szét csak sírás, és rejtély marad. Lepecsételt ajkak, néma tekintetek, és a nagy titok hordozói nem szólnak többé semmit sem. Aki elolvassa, mi áll a gyűrött, égett szélű, penész szagú lapon, annak szeme egyszersmind üvegessé válik. Izmai megmerevednek, és fehérré vált ujjai közül kiesik a vészjósló pergamen. Rokonai felveszik a padlóra ejtett írást,- anélkül, hogy bele tekintetének- s egyikük zsebre teszi. Közben óvatosan megérintik azt, aki az imént elolvasta a titkos levelet, de az csak maga elé bámul. S így jár mindenki, aki ránézett az írás soraira.

Azonban ezen az általános hervadáson túl, mindenki másképp reagál.

Van olyan olvasója, e névtelen levélnek, aki mintha feleszmélne tartalmától, s a tudás fénye lengi körül, amint vörös bársonyszékében önmagának hümmög, s zsámolya mellett fekvő kutyáját simogatja.

Akad azonban, ki fájdalmasan felnyög, késért szalajtja fehér főkötős, szürke egyenruhás szolgáját, és a kést tulajdon nyakának szegezi. A penge pedig megcsillan a kandalló csalfán pattogó tüzében.

És van, aki az elolvasása után csak bámulja kacér mosollyal tulajdon képét. Ránevet az ifjúkori fotóra, és egy emlékkel simogatja lelkét, miközben szalonjában az emberek többször helyet cserélnek. Egymást váltják, akárcsak a nappalok- ő mégsem veszi észre, zöld függönye mögött, mint kel fel a nap. Akad, aki így merül el gondolataiban, mintha zúgó, fürge patak kapná sodró árjának ölébe.

De mindnyájukra igaz, hogy nem szólnak többé. Senki, azok közöl, kik látták a titkos írást. Tudatlan állapotba merülnek- így hiszi környezetük. És mikor a doktor –az a rendezett, fehér hajú, illatos kezű- kimondja az anyának, gyermeknek, szeretőnek: örült, hagyják szegényt; akkor meg már nem is unszolják őket tovább beszédre.

Némákká válnak, élő holtakká, kik már csak álmaikban élnek és a -fényt ígérő, de sötétséget adó- valóság számára nem elevenek többé. Boldogságot hajszoló környezetük szánakozva gondol rájuk, pedig ezek az élettelen tekintetű bolondok azok, akik igazán léteznek.

Így jár a titkos írás, kor és emberek között, rendületlenül. Az idő cséplőgépében néha megsérül, itt-ott sarka letépődik, betűi elmosódnak, víz áztatja, s kávé ömlik rá. Sokáig bámulja belülről egy komód vagy ébenszekrény fiókját. Majd kredencek kristálypoharainak talpa alatt pihen, de mégsem vész el e kódorgásban. Szorgalmasan gyűjti „áldozatait”: a toprongyos csavargókat, az útszéli lányokat, s azok vendégeit, a kaszinó lelenceit, a kastélyok lakóit, a polgárházak főbérlőit. Az egykori kíváncsiskodókat, majdan ideggyengének titulált némákat.

Akik mind-mind sorra megtudják a titkos esszenciává öntött igazságot. Mikor elolvassák azt a lenge sóhajjal írt levelet, -mely mindenkiből mást vált ki: sikolyt, könnyeket, bágyadt mosolyt- és megértik az írás hosszú, ívelt sorai közé gondosan csomagolt mondanivalót:

Mind, emberek vagyunk, és esztelen önzésünkben csak élni akarunk…