Az egész életem egy nap,

Melyet megalkot a holnap,

Mely csak egy múló pillanat,

Amit átél a holnap.

A reggel egy csodás mozzanat,

Melyet ha kivirul a nap,

Eltakar a borzalmas gondolat,

A tanulástudat.

Az út mely oda vezet,

Tartalmaz minden kínkeservet,

Az élet alkonyán lévő embert,

Ki gondolkodni nem mert.

Azon emberek csoportját,

Kik az utcát róják,

Azon arcok tömkelegét,

Akik tűrik napjuk nyűgét.

És az a hang, amely jelez,

Ami mindent elrendez,

A szörnyű harsona,

Ami a végítélet napja.

És az a szócséplés,

Melynek eredménye kétség,

Mindaz ami az elméből pattan,

Felesleges, elfelejtendő, maradatlan.

Majd ismét a szóáradat,

S a hang is hallgat,

A kínzást, mely lassan halad

Tépáz a szabad akarat.

S jönne a vég, a megváltó vég,

Melynek gondolata ismét kétség,

S az út, a járt út,

Amely kínzón hazahúz.

S az otthon melege,

A vég megváltó szelleme

Mely dédelgetőn várt,

Mostanra már elszállt.

Ismét azon szavak,

Melyek kínzón hatnak,

Várnak, s kacagnak,

És ölni akarnak.

S a nap már rég megunta,

Amit az elme kínja

Még csak most tuszkolna,

A legsötétebb bugyrokba.

S az agy már tudta,

Hogy a szellem bukta

Mindazon eseményt,

Mit még a holnap remélt.

És az életem ismét egy nap,

Melyet megalkot a holnap,

Mely csak egy múló pillanat,

Ami egy életen át elsuhant.