Minek panaszkodjak, sírjak, zokogjak,
s főleg kinek, miféle üres fantomoknak,
minek a jaj -, a panasz -, a zokszó,
mindez, mondd, mire való,
minek verjem a vers-téglák
közé habarcsnak is még,
hisz’ magányos a csillag mer’ rejti az ég,
hisz’ magányosak a hatalmas fák
(ó, nincs náluk magasabb magányosság!),
mégse írnak leveleikre verseket,
csillagfény se üt soha sebet,
csak a bolond költők próbálnak
nagy szemeikkel rajtuk látni át;
arany, rőt, vagy ezüst betűket silabizálnak
s írnának róla, persze, elégiát…
mindenben valami titkos értelmet keresnek,
fiatal lányt adnák a hold arájának…
minek ez az eszelős igyekezet,
mindig újra s újra belefogni,
ki vagy mi lesz ettől több,
ég alatt s föld fölött,
elmagyarázni a magány természetrajzát,
a vágy s elvágyódás filozófiáját,
a szerelem algebráját
s mindezeket egy tetszetős versbe
dadogni, kinek kell, hogy merengve
sorsom fölött sorsára ismerjen,
érzéseimet érzéseire cserélje,
az enyémet a magáé helyett élje,
zavaros kútból tiszta vizet merjen,
ki várhatja el, hogy léte nagy kérdéseire
végül is egy vers feleljen,
hogy az évszakok ilyen-olyansága,
időjárás, természeti jelenségek,
vadak, virágok, madarak szomorúsága
hangulatom determinálja,
s e megváltozott tudatállapot
ürügyként szolgáljon s késztetést érezzek
teleírni egy üres lapot?
Kinek kell a más búja-baja,
ha a sajátjával is tele a puttonya,
minek fantáziákat lebegtetni,
szeretve átkozni, átkozva szeretni,
társat, aki mit tehetsz, elhagyott,
felmutatni az összefüggések szálját,
ami a káosz szövetébe futott,
vagy amit csak te látsz, az alatt,
holdsugarat, ami betörte az ablakot,
házat, hazát s annak annyi táját,
azt a piszok társadalmat,
ha rezzenetlenek a Hatalmasok…
Megváltoztatta-e egyetlen nyomorult életét
egy vers, lettlégyen az bármi szép?
Nemcsak játék ez az egész?
De a játéknak haszna van: az ész
fejlődik, nemesül a lélek,
de mutass valakit, aki mondhatta:
verset írok, s ebből megélek.
Múlton merengni? Ott nincs már valóság;
minden kilúgozott s átszűrt:
avar alatt kacsosodó szőlőág,
melyen eleve aszott bogyókat szül a fürt…
Hát ne panaszkodj, ne zokogj, ne sírj
s főleg, ha nem muszáj, ne írj!
Mert régen széthullt mi egykor Egy volt,
hát csak nézd, nézd milyen szép a Hold,
s örülj, hogy élheted az életed…
Én nem tudom, csak kérdezek.