Szemembe ég fájdalmad minden képe Az örökkévalóság bánata, mely lelkemet tépi Nap – nap után nagyobb részt követel lelkemből, Szertefoszlik a valóságba vetett gyenge hitem
Érzem elmúlok, mint űzött vad mely vesztébe rohan Vagyok, de mégse létezem e rongyos világban Érzelmeim hiábavaló kényszerű rosszak Vállaimat húzzák sors nehézkes terhei
E láthatatlan érzés taszítja mélybe álmaimat, Álom, legfőbb fegyvere Földre szállt gonosznak Eszköz, mellyel bódít halandót, fertőz érzést, hitet. Távolságot, vak reményt fakaszt szívekben;
Érzem harcom hiábavaló e hatalommal szembe, Elindulok utamra, a szürke ködön át a végtelenbe, De Te ne sírass, ne is nézz hátra, észre se vedd hiányom, Ne is figyelj rám, Te megtaláltad párod én elvesztettem álmom;
Ez maradt nekem e létből, az emésztő harag és lemondás, De békével múlok el a fénybe, hol nem vár feloldozás,
Vágyam nyílvesszeje nem sebezte meg szíved páncélját, Ezért most fentről két kézzel szórom a magány magvát, E magvak csírái újra szárba szökkenek az emberi szívekben, S pusztítják Érzést, Hitet, az emberi lét alapjait.
|