Ködtánc

Csend ölelte az estet,
fáradt és messzi volt a táj,
és szürke, vak szemében
- mint egy furcsa, égi báj,-
lomha, ólom köd reszket.
Én is arra mentem éppen,
s békét kerestem egy régi dalban,
mely borús volt, mint a távol,
s valami megérintett...abbahagytam.

Valami apró, tünde fátyol,
valami lila, mely összemázol,
és testem
összerezzen
a furcsa, foltos esten.
Dalos, mély álmot szőttem,
apró balzsamképet
festettem a ködben,
majd halkan,
a kéklő égi zajban
valami egyre jobban
bús, fakó ernyőm veri:
gyengén, csak lágyan,
mint suttogó vágyam,
mely elmém öleli.

Millió csepp,
millió kusza tünde-álom,
melyben kitalálom,
hogy a világot miként kéne
lefesteni a csodavásznon,
melyben a szeretet oly sokféle,
mint a hamvas gyümölcs íze,
melyben egy tiszta árny holt,
s fagyos csókja
mesés szelet varázsolt,
és melyben egy bús virág
sötét, komor szirmát bontja.

De engem áthat
a földi bánat,
hogy egy esőcseppben
egy apró világ tükrén
mily zenét fest a fény,
mely édesen ragyog felém.
Miért kell visszazuhanni?
Mért kell, hogy a ködben
a pillanat, mint fürge árnyék
balgán messzeröppen?
Miért kell, hogy a cseppben
az unott valót éljem?
Én mélán, fátyolszínben
lefestem...
De nem az utcakövet,
nem az álmos, lassú várost,
hanem egy mesét,
mely csupa álomszövet,
az esőt, mely zengve átmos,
a cseppet, mely lila táncvirág,
mely nélkül szürke a világ,
- mint bomló levél nélkül az ág...