Az önsajnálatba révedbe eltűnik igazi lényem megfosztva a világot mindattól a gyönyörtől mit lelkem ád, kezdetben elvakított e világnak fényes csillogása, belestem rútul kivetett kelepcéjébe, hiába hittem szépben, jóban ellenem fordult mindaz mit igaznak hittem, s szunnyadni látszik a parázs mely lelkem tűzét élteti csak Te segíthetsz felszítani e lángokat, de látom hiába is kérnélek maradj velem mindörökre, s legyél éltetője lelkem tűzének, s mikoron már vad szenvedélyünk szenvedéssé válik hitünk, erőnk elkárhoztatott, s az elmúlás oltára előtt állván megkötjük frigyünket a halállal, már nem fájnak tovább végzetes vágyaink vérző sebei. |