Ilyenkor télen takaród alatt a lábad
még- meleg, aprócska, elevenszült állat,
s mint homokban lassú kristályszemek
szemed szikrázó és titkokat rejteget.

Ilyenkor volna jó csókodba kuporodni,
a nyelved bíborához domborodni,
sietnék én nagyon ha szólítna ajkad:
van édes nyálam, gyere, megmosdatlak.

Lazán felhúzott térded, koccanó bokád…
a látóhatár selyem és rőtszínű brokát,
s tekintetem e messzeség mögé, újra
s újra a combok remegő öblébe hullna.

Nem kéne kétszer sem mondanod,
elindulnék a surrogó anyag-halmazok
között s mint bogárka a lámpaburába
hullnék örömtüzed epicentrumába.

Kóbor pókod vagyok űrpókhálón,
súlytalan-örvénylő, vágyakban-elmállón
a holdsugárból fonok üzenet-fonált,
s innen, e messzeségből vetem reád.