üvöltött némaságom
az egyirányú utcában
céltalan robogott az élet
pirosra váltott a lámpa
korlátok közt hagyva
a kósza létet
üres ígéret
szárnyaimat rég megtépdesték
és én soha
nem érhetem el az eget
csak egy karnyújtás
de a távolságban ott
tündököl az örökkévalóság
kínozva tovább az ébren álmodót
a pillanat szüli a jövőt
hiába fojtogatom
az időt
lelked midászi
s az enyém arannyá
kövült már örökre
váradat hiába döntöd le
új téglákat rak majd
a múlt egymásra
emelve emlékek
oszlopait
s nem felejthetsz te
soha
ha a napba nézel
tudni fogod hogy az
én szememet ugyanazon
sugarak simogatják
altatják
az álomarcú éjjel
halk szavát
hogy ne hallják
odaát
valaki szeret
és amikor új hajnal ébreszt
én már messze leszek
messze tőled hiányod
arany-labirintusába veszek |
