…Mert hol van már a fény, mely világítja az utat? Érzelem köszön gyengén és jóság után kutat.
Átöleltem magányod burkát, szívemben szólt lélegzeted, kockára tettem létünk múltját, de elveszni nem engedheted!
Megnyílott a Föld magja, az Ég is sötétté lett, mikor megnyíló ajkad végső csókot intett.
Remegő hanggal ejtem ki az utolsó szavakat: „Nem kellesz már ember, látni sem akarlak!”
Nem volt erőm kérdezni, sem menni, sem maradni, sem írni, sem érezni, sem látni, sem akarni.
Szívem halkan dobog, a halál rajtam mulat. Hol van már a fény, mely világítja az utat?
2006.03.04.
|