| Lassan tömi pipályát az öreg, szántni a földre, ő már nem megy. A folyót nézi, ahogy egyre csak apad. Szíve a múltba, majd bele hasad. Káromlást küld, egyenesen az égbe. Felnéz a magasba semmitől, sem félve. Arcán a bőr, mint érdes fa kérge, bele illik dolgos aszalt tenyerébe. Hülni kezd az idő, felveszi kabátját. Megkopott a vála, hol hordja tarisznyáját. Majd szalonnát szel, enni is kell egyet. Fütyül nagyot jelezvén, bőrét az ebnek. Jön hű társa, ki még bajban sosem hagyta őt. A Kuvasz csaholása is mutatja, az elmúlt időt. Oda hajtja fejét gazdálya ölébe, szeme azt sugalja vele megy az égbe. Kitartóan nézik, ahogyan a folyam halad, apró Küszök közé, Jászkeszegek csapnak. Teknősök másznak a bedőlt nádi rétre, eltunyulnak, s várnak a nap melegére. Mormol magában az öreg, valami kigondolt igét. Vörösre festeném a Zagyva vizét! Bele ölnék mindent, mi bántott az életben, hogy mostitt ülök nem lehet véletlen. A sors akarta így, vagy isten rendelte el? Miért lett kezem tele, vastag erekkel?Elég legyen! Egy szelő ezt sugalta. Időd mulandóban ne gondolj a harcra. Végy példát folyódról! Talán ő megbosszulta, mikor hajtásait a rétben levágtátok róla? Nézd inkább a harkályt, ki mint igaz barát. Neked mutatja először legújabb dalát. Halgatja egy órát, aztán megmozdul, indulni kell haza az ég is rámordult. Hoz valami frisset, gombát a rétnek. Elveri porát a száraz ösvénynek. |
|
|
|
|
