Számtalan hely van, ahova nem szeretnék kerülni, de azt, hogy miért vagyok épp itt, nem tudom. Szerencsésebb, mintha ismeretlen helyen pislognék vakon, ahogy szoktam. Szerencsésebb, mintha hülyének öltözve tapsikolnék a napfénynél, ahol minden látható. Végül szerencsésebb, mint megrohadni a vágyakozástól, ami a legszarabb.

Meghúzódok itt, korántsem szárnyaszegettül, hátizsákom kincseivel. Több napja, hogy eltévedtem a városban. Aztán meg, úgy mondom, idetaláltam, ami nem a pontos kifejezés, de megfelelő, főként, hogy nem lehet szó árnyalatokról, nem erről szól. Meghúzódok itt, vagyunk egypáran, nem beszédesen, egyáltalán nem. Napok óta mattrészegen voltam, azért tévedtem el, meg az utána beálló csönd miatt, ami megzavart. Mindenki járt már fogorvosnál. Acéltalpú műanyagszéken ébredek, piros-fehér kockás csempe, a falon is. Úgy látom, illik nagyon körültekintőnek lenni, ami elemi udvariasság, úgy általában mindenki felé, mert ennek a történetnek nagyon sok szereplője van. Élesen négy csempe közé bámulok, a szürke cementfoltra, és olyasmi jön, hogy néha – persze legtisztább pillanataimban – arra vetemedek, hogy a dolgok mögé lássak, elkeverjem magammal a látványt és szoborként elhelyezzem a végeredményt, ugyancsak magamban. Nagyon hasonló és egyformán elkeserítő szobrokat kapok. Ezek a most üregében keletkező akármicsodák azonban hitelesek és szépek is a maguk módján. Ezerszeműek, akár a bibliai szörnyek és történetek, ami ugyanaz. Ám a történetek megszűnnek önmagukról mesélni, esdeklően hozzám fordulnak, a szobor alkotójához, aki így kénytelen volna újra létrerhozni őket, immáron beszédes és megnyilatkozni képes formában. Nem teheti, bár sajnálja őket, mert a hazugságban csillannak meg, minden kimondott szó hazugságában, elveszettül. Vannak, mi hozzáteszünk, létrejön a „Van” alapélménye, a valóság hiteles formája, ami őrlődik bennünk, elreteszelve múltjától, jövőjétől megfosztva. Ha azt mondom, mindez hókuszpókusz, elítélem magam, fölnevelem a képtelen embert. Ha nagyszerűnek hívom, úgy viselkedek, mint a csöves, aki életet kovácsol a szarból ami pedig szenvedés és állati zuhanás a semmibe.

Forgok napok óta, miért vedelek és kell beessek másnaposan a munkahét napjaira, szépen sorban mindegyikre, kevés kivétellel. A probléma komplexnek tűnik, igazából visszavezet a születésemig. Azért csak addig, mert elméletekkel nem foglalkozom, ami a megoldás kulcsa, rögtön. Egyúttal az is kiderül, miért vagyok itt. Ha öt évvel ezelőtt megkérdezik tőlem mi a pálya, startolok, ha kívül nem is, de belül. Okádom a szavakat, megszülök egy elméletet, életkora három perc. Már ez sincs. Végsősoron akaratomat, talán azonnal az önérzetemet veszítettem el és könnyen elképzelhetőnek tűnt, hogy ebben a társaságban, a picsaszínű előszobában megtalálom, nem is beszélve a rendelőről, ami pedig.

Első nap valóságból dolgozatot írtunk az gimnáziumban. Három éves voltam, tele a gatyám, első nap, első év, szintfelmérő, ez mindent megalapoz, minden vagy semmi, ez volt a tét. Bár hülyének nem mondanám magam, nem volt sok érzékem a valósághoz. Megtanultam, aztán elfelejtettem. Az igazság meg az, hogy kurvára nem érdekelt és azért felejtettem el. Kilökte az agyam, mint az idegen anyagot. Így voltam mindennel a biológiától a történelemig. Nem voltak plasztikus gondolataim soha, csak megérzéseim, mint egy véresszemű kuvasznak. Leblokkoltam, nem volt tere sem a megérzésnek, sem a káromkodásnak, enyém lett a második legrosszabb, aztán végig a legjobb jegyeket kaptam, végig. Lopakodott, mondtam valamit, talán azt, kölcsönkérhetem-e a tollad, kaptam egy óriásit hátulról, talán az asztalt is megfejeltem, nem tudom. A társaság színes volt és mellbevágó hatású. Megemlítem, extrém esetekhez nekem sem közöm, sem érzékem. Szemeimet így megsuhogtattam, ami alapján a csempézettel párhuzamosan a következő alakok sorakoztak: Takarítónő felmosóvödörrel, egy ph- menedzser, egy kommunikációs menedzser, egy építészmérnök. Egy dühítő, csúnya kisbaba. Egy postás, egy filozófia tanárnő, egy munkanélküli. Egy utász, egy cigány eredetű félvér egyetemista, egy sima egyetemista buta tekintettel. Még valaki buta tekintettel, akit nem ismerek föl. Egy taxisofőr. Faludy György.

Második nap szerelmes voltam, valami egymástól elválós rendezvény alatt döbbentem meg, hogy szükségem van rá. A lehetőségek ideje évek óta beköszöntött és lejárt, amikor rádöbbentem. Gumi alapanyagú sötétkék öltöny viseltem, vakítóan fehér, debill, hosszúujjú inget. Egy megkeseredett barátom az asztalt csapkodta és vodkázott, mintha legalábbis a 19. század közepén járnánk, persze ott jártunk, csak úgy mondom. Bennem tűz égett, arányosan az elfogyasztott alkohol és a lapuló érzelmek mennyiségével. Tudom, tudom, de mióta is megy ez? Három hónap előttünk, mögöttünk három hónap, elfelejtelek majd, olyan vagyok, mindent elfelejtek, még nem próbáltam magam, kevés az inger, félsz, hogy a talaj a lábam alól, elmész te a picsába, nem te csinálod, persze én okosabb vagyok és irányítalak, te csak átversz és előre gondolsz, de ide érzel, szóval kurva is vagy, mindegy, kurva vagy, nem, csak szerencsétlen, mert kihasználsz, de magadat is. Az asztalcsapkodóssal kiugrottunk busongani, pár vadász, akkor vadásztunk, mert nem volt bátorságunk kurvázni, aztán vissza, mint az idomított mágnes, ki-ki a saját busongás-orgazmus-centruma felé. Hú, a legvége igazán mesébe illő volt, balatoni vigadalmak. Pattogtattam azt a hülye labdát egész nap, tudott mindent, úgy értem ő mindent tudott és kész volt egy jövő, el volt tervezve egy jövő, mellettem lett eltervezve, az én nagy busongásom mellett. Ki kéne ebből mászni, csak a nehézkedési erő, meg a barmok fölszabadult ideje, ami alatt tessék, lehet gondolkodni, szabad a pálya és üres. Angyalarc, angyalarc, jó fej volt az asztalracsapós, meg a nagyorrú, bár nem értettek szart sem az egészből, azért kitettek magukért, azért kedvesen odatolták az orrukat, vagy az asztalra csaptak kedvesen és ez mindig elég volt, hogy helyrebillenjen valami, már akkor. Van még egy jelenet, méretarányos, de ez pont olyan, hogy kurva sok a jelenet és meg kell válogatni őket

Láttam, ahogy gubbaszt a sarokban, mocskosul eltalálva, mintha kitalálták volna számára ezt a világot, krémszínű tavaszi kabátja alól kitüremkedett egy koszos gallér, nagyon tudtam, honnan érkezett és már azt is, hova tartott, belenézett egyenesen a szemem közepébe, de nem láthatott mást csak űrt és abban föllobbanó fényeket és űrt. Vigyázott magára, de most már nem akart többé vigyázni magára, ezért jött el, nem a másnaposság és az örökös hiányérzet, dehogyis, vigyázott magára és kapaszkodott, feléje fordultam láttam a páni félelmet és a konok akaratát ami idevezette, hogy többé ne kelljen kapaszkodnia, ne kelljen vigyázni magára. Hatvan évig ültem ugyanazon a helyen, ahol ő a piszkos és idétlen gallérjával, a tegnapi görcseivel, hatvan évig nem tudtam kinyitni a szemem, legalább kivárni, hogy fölálljak, hogy elengedjem a kezem és ne osztozzak se a rothadt föld szagú születésnapi tortákban se a szavakban se az összes másik szerteágazó erezetével amikben ott dörömbölt a salak és a lucsok a szívük felé. Szinte gusztustalan, babrálja az arcom és forog benne a használhatatlan, rátapad a szemeimre, nem érzek sajnálatot, nem érezhetek semmit ez volt az egyezség, hogy ne kelljen vigyázni magamra ez volt és az volt a cél is. Teljesen új mert ez látszik, kiváltképp nem tudja álcázni magát, magára kaphatott volna valami irányzatos cuccot, lehetne valaki. El fogok gondolkodni, ezt gondolja, de nem lesz ilyen, ha belép és elkezdődik, le fogják mérni a súlyát külön-külön, milyen szerencsétlen, aki fölnőtt a használtruhaszagban és sok-sok téglafal és ilyenekben. Nem tanácsolok belépést, de maradást mégúgy nem tanácsolok, mert ami szétfolyt most összeállt kemény és sima, szögletes akarattá, elkezdődött, fehér folyású és ismeretlen foltokkal ami felém tart, elkezdődött, nincs megbánva de szeretve sincs, nincs.

Látom, ahogy kifelé zötykölődik és lógnak a kezei lefelé, ahogy kifelé zötykölődik, nem tudom eldönteni melyikük az, melyik a sok látható közül. Biztosan tudom, miért onnan érkezik, talán évekig gémberedett a helyemen, és tudom, hogy már nincsenek szavai, mert valamiképpen elcserélte őket a tekintetére, ami űr volt föllobbanó fényekkel és újra űr. Ki volt találva az az akarat, le volt mérve dekáról dekára, de én nem tudom mennyi a súlya és be akarok menni következőként, hogy elnyerjem a tekintetét, amivel megalázhatom és magamat is, ha marad bennem még bármi. Végigtántorog a várótermen, vér futja el a szemeit és csatakos az izzadtságtól, valami gyerekkori görcsre gyanakszom, valami parancsra régről.

Elegánsan és határozottan kilép a rendelőből, ütemesen bömbölve hívja a következőt. Elszánom magam. Megtámadnak szánakozó pillantásokkal, gyávák vagytok, ezt gondolom. Büdösen és nehézkesen döcögök az ajtó felé. A dühítő kisbaba megpróbál elgáncsolni, arcon rúgom, Faludy György motyog valamit. A takarítónő veszettül hadonászik, kiüríti a felmosóvödröt, elszabadul a pokol. Az orvos kedvesen mosolyog. A buta tekintetű egyetemista bedobja magát, egy vetődéssel bokámat próbálja megragadni, rálépek a csuklójára, hangos reccsenés, én is üvöltök, természetfölötti hangon. A menedzserek sokatmondó pillantásokat váltanak, hangtompítós fegyvert rántanak elő. Céloznak és lőnek, nem talált. Elhajolok, az építészmérnök a hasához kap, fröcsög belőle a vér. Élő pajzsként használom a fogyatékos hajléktalant, hátrálok az ajtó felé. Az orvos kedvesen mosolyog. A filozófia tanárnő hangosan idéz Kantot, nagyon ravasz. A hajléktalant kénytelen vagyok elengedni, kezemet szorosan a fülemre szorítom, a hajam közben kihullik. Szerencsém is van, kifogyott a lőszer. A postás támadásba lendül. Még három lépés. Kettő. A postás elkapja a bal kezem, a jobbal kiverem a szemét, a kezére rácsukom az ajtót, alig érzékelek, elenged. Bezáródik az ajtó.

A harmadik napon borostás voltam és koros. Körülöttem mindenki az, a beszélgetés ennek megfelelően zajlott, illúziók nélkül, tele indulattal. Szó volt Istenről is. Külvárosi rész, mintha minden tárgy és szó valaminek a lenyomata volna. Az is volt. Érdekes, semmi meglepő. Hófehér, meszelt falak, sok polc, a polcokon iratok, az orvos átváltozott, fiatalos szép nő, mondjuk ez furcsa. Van egy asztal, kényelmes forgószékekkel, ott ülünk. Lehet, ő az asszisztens. Viszont nincs ajtó, meg ablak. Ez legalább tényleg furcsa. Különben leszarom, kezdek ideges lenni. Elsietted a harmadik napot, az még nem volt, megzavarodtál. Félsz. Persze, hogy félek, lemészároltam a fél előszobát, itt ülök egy hófehér kazamatában. Mesélj a negyedik napról, nyugodtan rágyújthatsz, nem számít. Negyedik nap sok ismerősöm volt és sok helyen jártunk. Hajnalban mindig volt egy pillanat… Kérlek, ne csináld ezt. Az igazat, csak az igazat. Jó, de ne utálj meg érte. Nem. A holdon jártunk és mindez szörnyű régen volt. Sokkal jobb. Köszönöm. Sétáltunk, de beleragadtunk a sárba és rohadtul megijedtünk. Jöttek emberek, hogy segítsenek, hogy kivontassanak a sárból és hazamehessünk. Az történt, hogy egy idő után terhessé váltak és mi jól éreztük magunkat a sárban. Megöltük őket. Aztán eltelt sok év és mi aközben egymást néztük. De nem volt jó. Újra jöttek emberek, sok minden volt a kezükben, de nem azokra volt szükség, ami a kezükben volt, hanem másra. Sok-sok év után már csak vezeklésből maradtunk, mégis mindenkit újra megöltünk, aki segíteni akart. Aztán valami történt. Arra emlékszem, hogy már nem voltam ott és nem is ott akartam lenni de vele. Ilyesmi van most is. Ki ő? Nem tudom. Ki fog derülni? Nem tudom. Az ötödik napodat én mesélem el. Magadról is mesélned kell, nem lehet. Miért mesélsz rólam, ha magadról nem mesélsz? Magamról nem tudok mesélni, nincsenek pillanataim. Tudtam, hogy valami. Ortopéd vagy. Kiváncsi vagy az ötödik napodra? Csak finoman. Magától értetődik.

Ötödik nap sziklás vidéken vándoroltál. Találtál egy hegyet. Barátságos hegy volt, nem túl nagy, de kopár és kietlen. Letelepedtél. Házat építettél, sok fekvőtámaszt nyomtál és olvastál saját gondolataidban. Magányos voltál. Egy napon jött egy karaván, vagy ilyesmi, megörültél, mert magányos voltál. A vezetőjüket ismerted is, elindultatok és otthagytad magányodat. A karaván eltévedt, velük te, tomboltál dühödben. Tízen voltatok, öt férfi és öt nő, természetesen. Szövetséget kötöttetek és megfogadtátok, hogy új emberiséget alapítotok, ha túlélitek. Föltűnt egy oázis, embertől lakatlan, sorsoltatok. Szaporodás, elvegyülés, végül Szodoma és Gomorra. Jött az Úr. Egyáltalán nem így történt, főként máskor jött. Tökéletesen mindegy, a lényeg, hogy megjelent. Jött az Úr, becsületes neve sir Holmes, óriási összeget és egyéb juttatásokat ajánlott fel, amennyiben letelepedhet és megvetheti a lábát. Te az éj leple alatt elvágtad a torkát, vagyonát elraboltad és elmenekültél bele a sivatagba. Világos, hogy nem a bűn elől menekültél.

Hatodik nap találkoztam veled. Mintha régről etc., ismertelek volna etc., elegem volt belőled. Megosztottam veled sir Holmes pénzét és egyéb juttatásait. Örömmel fogadtad, személytelen voltál és érzéki, ahogy most is. Köszönöm, természetesen bóknak veszem. Természetesen. Be kell vallanod, hogy megzavarodtál. Valóban megzavarodtam. És fények lobbantak föl a szemedben. Föllobbantak. Röviden szólva rabolt vagyonomból és tekintetemből éltél és mindmáig abból élsz. Röviden szólva én nem találtam a helyem, elverekedtem magam idáig, ahol ugyanaz vár, aki a házamban él és a gyermekeimet neveli. Röviden szólva olyan ez, mintha otthon maradtam volna. Úgy van. Másrészt a pasas, aki nyáladzva és vérben forgó szemmel kitántorgott az előszobából, ugyanezzel szembesült. Harmadrészt feltételezem, így megy ez örök időktől fogva és akibe egy féregnél több önérzet szorult, bezárja a kört majd következésképp hazatántorog. Végeredményben tehát nem változik semmi. Semmi. Nem értem, nekem szükségem van a hetedik napomra. Nincs ünnep, nincs hetedik nap. Akkor én hazamegyek.

Indulok. Az utca vakítóan fényes, hetek után végre kisütött a nap. Velem szemben két általános-alsós-forma gyerek hőbörög, megyünk kifelé a télből, nincsen rajtuk sapka. Leszállok, rugdalok egy követ, még egy átszállás, vita nincs, de nem baj. Most van időm. Kutyaugatás, errefelé rengeteg a kutya, teljesen érthetetlen, talán sznobizmus lehet, vagy hülyeség. Be kell ugranom felvágottért, eszembe jut még valami, csinálhatnék rendes meleg ételt. Fenébe, zárva. Na persze, vasárnap van.