Vasárnap, mosolygós napsütés, és apukám születésnapja. Vettem tortát, olyat, amit szeret. Délre értem haza, másnaposan. A hangulatot vágni lehetett, tömény, életveszélyes. Köszönés nem hallatszott, csak álltam az ajtóban, miközben anyukám kevergette a levest, apám megtörten ült a fotelben. Helyet foglaltam, nem kérdeztem, jött a válasz magától. - Kinn van a garázsban, elbújt. Nem tud lábra állni, morog, nem engedi, hogy segítsek neki. Feladta! – hangja elcsuklik, arcát kezébe temeti. Ez volt a negyedik alkalom, hogy édesapámat sírni láttam; nagyanyám temetésen, nagyapám temetésen, amikor elütötték a macskánkat, és most.
6 éves alig voltam, amikor hangos robajjal nyílt a kapu, és testvérem ugrándozva behozott valakit az ölében. Lerakta a parkettán. A kis barna pamacs, nagy fülekkel, görbe kályha lábakkal iramodott felém, kétszer is elesett. Alig volt 2 hónapos, de igazi magyar vizsla.
14 év elszelelt. Az ebéd szipogva, némán telt. A tortához senki sem nyúlt.
Boldog szülinapot!
Várunk. Vajon mennyi lehet még hátra? Egy nap? Két óra? Vagy már az az idő is elég arra, amíg befejezem ezt a pár sort, hogy a családtagom végleg elhagyjon minket? Van egy mondás: Minél több embert ismerek meg, annál jobban tisztelem a kutyámat.
És így múlik el Valti, alias Büdinger Gusztáv magánzó a legokosabb kutya, akivel felnőttem.
1992-2006 Gyászolunk |