Egy üres, punnyadt vasárnap délután,
Alszik a szobám, alszik a ruhám.
Csak szívem dobban néha.
Meghalhatnék akár,
Senki sincs, kit érdekelek;
Feledett a világ.

Vasárnap van, s március,
S e gonosz idő kótyagos.
Kint a napfény mindenre ragyog,
De én a piszkos ruhák közt
Csak egy szarkupac vagyok.

Álmos szemmel nézek egy sötét sarokba,
Magányom bús morzsáit rakom ott halmokba.
Szívemen még trónol a mázsás seggű tél,
Szobám szelleme az Árnyföldére tér.
S engem itthagy egyedül;
Megrúghat, ki ér.

Mindenki messze jár, mindenki vidám,
Csak én vagyok egyedül, kit feledett a világ.
Talán a haverok fennlesznek a neten,
Talán az kiránt a porból, ha megérhetem.
S már csak 1 dolog kéne:
Kedvesem velem legyen.

De nincsen fenn senki, visszahúz az örvény,
Számomra itt már nincsen többé törvény.
Kedvesem dolgozik, a haverok buliznak,
Se sör, se bor, se egy doboz cigi...
Csak anyám punnyad itthon,
S ő is alszik, ciki.

Egyedül vagyok...