A Petőfi szobor előtt álltam, és meghatottan figyeltem az emberek arcát, ahogy meghitt tekintettel szavalták a Nemzeti dalt. A közelben levő kamaszok ócska dobozokat rugdostak a templom falához, és minden jól sikerült célzást üdvrivalgással díjaztak. A tőlük jövő hangzavar befolyásolta az embereket, akik a megemlékezésen jelen voltak.
Zaklatottság lett úrrá rajtam, mintha valamiféle baljós előérzet kerített volna hatalmába.
- Valami történni fog – szólalt meg egy rekedtes hang a közelben.
Ránéztem erre az emberre, aki ugyan nem tartozott a helyiek közé, mivel nem egységes fekete posztóruhát viselt, mégis itt volt; ajkam megremegett. - Apám – suttogtam elcsukló lélegzettel. Mindig kemény, érzéketlen ember volt, s ezt a tulajdonságát máig megtartotta. Ügyet sem vetve rám tekintetét a templom felső bejáratánál közeledő papok népes csoportjára irányította. Kezükben egy-egy fekete szalaggal átkötött tekercset tartva meneteltek hármas oszlopokba a pódium felé. Tavaszodott, s a papok lenge fekete reverendát viseltek, fejükön fülig érő hegyes sipka tornyosult.
A közelben levő kamaszok egyszerre abbahagyták a játékot, és a népes csoportot figyelve, valamint egymásra mutogatva gyermeki kuncogásba kezdtek. Az egyik kislány, aki közülük a legfiatalabb volt, az egészből mit sem értve, a szemét hunyorítgatta, s kezét-lábát a levegőbe lóbálva sipítozó hangot adott ki. Azonban, még ekkor sem figyeltek rá, hisz a szemükben túl jelentéktelennek számított ahhoz, hogy beavassák.
Lágy szellő libbentette meg a fekete zászlót a templom homlokzatán, és ettől felerősödtek bennem apám szavai. – Valami történni fog – idéztem félhangosan a már elhangzott mondatot. Önkéntelenül is felidéztem azt a pillanatot, mikor gyermekkoromban a külvilágból még mit sem sejtve bámultam tág szemmel a világra, mely megcsalt.
Egyszerre csend honolt eme kies vidéken, mely a város középpontjában helyezkedett el. Egy rigó csiripelése szakította félbe az idillt, mely annyi elfelejtett emléket idézett fel bennem.
|