Olvastam egyszer régen egy Könyvet,
Melyben távoli galaxisok utazói jöttek,
Járták a vidéket, kérdezték az embereket,
Értelmes-értékes gondolatokat kerestek.

Majd elmentek… és itt hagytak minket,
Mert véleményükkel csalódott az Isten.
Nem ezt akarta Ő, gondterhelten látni,
Miként tudják az emberek életüket gyűlölni.

De talán… feladatra alkalmatlanok voltak,
Mert rossz időben s rossz helyen kutattak.
Nem látták meg azt, amit valaki meglátott,
És csendesen a nézetét, vászonra felrajzolt.

Utazó volt, s bátran lépett ki a Könyvből,
Majd véleményét adta, a saját szemszögéből.
Vállát fogta Alkotójának lelkét bátorítóan,
Ne forduljon el a Földtől, oly szomorúan!

Elszántan állt ki a hullámzó felhők szélére,
Korral, térrel dacolva, letekintett a mélybe.
Ecsetjének favesszeje dorongként emelkedett,
Rettegő fejek felett… fellegeket terelgetett.

Dorongból a lángnyelvek rózsája ágat vetett,
Letűnt lelkek pillangója, fáradtan pihegett.
Betonkockák réseiből virágszál nyújtózik,
Majd éhes lepke álma… nektárjában fürdőzik.

Erejét visszanyerve, korokon átröppenve,
Homoknak sűrű fergetegébe keveredve…
Megszólták az Utazó árnyékos fényjátékát,
Irigykedő kapzsik Földnek sarával dobálták.

De nem érdekel… nekem tágra nyitotta szemem,
S láthatom azt, mit nem érinthet vak kezem…
Utazó állj meg, még egy pillanatra e bolygón,
S legyél a vezetőm… az élő Könyvlapon!

Cene gál István festményeihez