Apámat kerestem a tömegben, mely a papok megjelenése óta rohamosan nőtt. Egy őszes hajú, mogorva ember mellett állt, aki kezében piros masnival átkötött tekercset tartott.
- Hát ezért van itt! – nyilalt belém a felismerés.
Körülöttem mindenki mocorgott, mintha valami sejtésük lett volna arról, hogy mi fog történni az elkövetkezendő pillanatokban.
A papok elérték a pódiumot, és közülük a legidősebb szentatya kiválva a sorból, felment az emelvény tetejére. Hangja elcsuklott, mikor meg akart szólalni, s a jelenlévők enyhe zavarát érezve e pillanatban, heves sugdolózásba kezdtek. A várakozó papok csendre intve a hallgatóságot, figyelmüket ismét feljebbvalójukra összpontosították, aki immár erejét összeszedve üdvözölte az egybegyűlteket, s elkezdte fennhangon olvasni a magával hozott tekercs tartalmát. A jelenlevők eleinte még figyeltek szavaira, majd unott pillantásokat vetve egymásra, keresték a kibúvót, hogy távozhassank, a mai világon lassanként háttérbe szoruló megemlékezésről.
- Az emberek nem igénylik, tehernek, és időpocsékolásnak tartják a nemzeti ünnepeket, s a megmozdulásokat! Behúzódnak csigaházukba, tudomást sem véve az évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt történt eseményekről! – fakadt ki a pódiumon levő pap.
- Milyen igaza van – gondoltam magamban! Mikor kamasz voltam, engem sem éltetett a hazafiasság, jobban szerettem játszani, vagy a mezőn lovagolni, s ebben apám sem akadályozott meg, hisz eléggé lazán fogott. Lassanként azonban megváltoztam, s apámhoz fűződő viszonyom sem volt olyan, mint régen. Szétszakadt a család, s mindenki ment a maga útján. Bennem megszólalt, a kamasz koromban elnémult nemzeti életérzés, s minden jeles napon aktívan vettem részt a megemlékezéseken, s így volt ez most is. Bár eme érzés egyre bizonytalanabb volt, még itt álltam, s körbenézve nem azt a lelkes tömeget láttam magam előtt, akiket áthat az 1848. március 15-ei érzés.
- Unott arcok, fáradt tekintetek! – merengtem tovább!
Az idős pap, még mindig prédikált, de a körülötte levő társain kívül nem sok ember hallgatta, igyekezték tekintetüket a templom oldalfalánál dülöngélő kamaszok játékára összpontosítani, hogy legalább eme unalmas órákban, míg ezt az ősz aggastyán hallgatják, legyen mivel elfoglalni magukat. A hátsó sorokban álló közönség egyre fogyni kezdett, mivel alkalmat nyertek a távozásra, hisz a pódium álló pap tekercsét kezében szorongatva nem rájuk figyelt.
Egyre kínosabban éreztem magam ebben az életunt tömegben, s legszívesebben én is távoztam volna, de valami itt tartott. Bár a megemlékezés önmagában is elég indoknak tűnt, én mégsem emiatt várakoztam még. Szerettem volna, ha apám és köztem végre tisztázódik az annyi éve megromlott viszony, azonban kétségeim támadtak affelől, hogy bizalmasabb beszélgetést folytathatok vele még a mai nap folyamán. A pódiumon álló pap úgy látszott hamarosan befejezi beszédét, s helyét egy másik pap fogja átvenni.
Elképedve álltam a tömegben, s eldöntöttem, hogy az első adandó alkalommal apám elé állok, és megpróbálok szóba elegyedni vele. Elindultam a jelenlegi helyemről, s egy kőszobor mellett foglaltam helyet, melynek az egyik darabja le volt törve.
- Biztosan a kölykök művelték – futott át az agyamon a gondolat!
A kamaszok most sem figyeltek, inkább önfeledt játékba kezdtek, s a papokat parodizálták, mást szórakozást nem találva. Ám hamarosan megunták ezt a tevékenységüket is, s elhagyták a teret, jobb szórakozás után kutatva.
- Látják? A fiatalokat sem érdeklik a hagyományok, inkább ostoba játékaikkal törődnek, s gúnyolják a felnőtt társadalmat, mintha néhány évtized múlva ők nem ugyanott lennének majd, mint mi most! – mondta a pap, enyhe szemrehányást téve a jelenlévőknek!
Bár a papnak igaza volt, engem mégsem érdekelt különösképpen az, amit mondd, inkább a tavaszi táj szépségeiben gyönyörködtem, s megnyugvást érezve megszólítottam egy közelben álló férfit.
- Mi a véleménye az itt elhangzottakról? – kérdeztem rémült tekintettel!
Elképedve rám nézett, hisz megzavartam miközben áthatott tekintettel hallgatta a beszédet; a levegő forrott az irántam táplált gyűlöletétől! Sejtettem mi a problémája, hisz kapcsolataim révén megtanultam, hogy olyan emberek előtt, akik híven támogatják az egyházat, s a hagyományokat, nem szabad kétségbe vonnom, hogy egyetértenek ezek hirdetőivel! Nem hittem, hogy e tömegben, akad csak egy is, aki nem unja, hanem tág szemekkel figyeli a papot, s szívja magába a prédikációt. Jobbnak láttam távozni a közeléből, s egy virágzó lombkoronájú fához dőlve, figyeltem a további eseményeket. Még néhányszor váltották egymást a papok, majd meglepődve tapasztaltam, hogy apám lép fel a pódiumra, a mogorva úrral együtt. Bár biztosan nem tudtam, hogy mire készülnek, sejtettem, hogy ez bizony nem a hagyományok megtartását fogja szolgálni, hisz apám világéletébe ellene volt az ilyen szervezkedéseknek, és inkább a munkára koncentrált, mintsem nemzeti megemlékezéseken vegyen részt.
Először az őszes hajú úr szólalt meg, bár nem sokat beszélt, amit mondott annak hatása volt, s nézőközönség egyszerre éber kutyaként figyelte őt. Még azok is odafordították a tekintetüket, akik eddig keresték az alkalmat a szökésre!
- Le az egyházzal, és a hagyományokkal – üvöltötte a pódiumról!
- Hát ezekhez állt be az apám – mondtam magamban.
A következő percekbe apám vette át a szót; a tömeg zavarodottságát, csak a hangzavar múlta fölül. A hagyományok hívei, és azok akik ellene vannak kerültek szembe egymással, s bár közelharc nem alakult ki, mégis hosszú időt vett igénybe míg a tömeget lecsitították, s szétválasztották.
- Nem érdekünk, hogy meggyőzzünk tömegeket, mi azt akarjuk, hogy önként lépjenek a pártunkba! Többet ér egy hitetlen, száz kétkedőnél – mondta kemény hangon apám!
Gondolkodtam az imént elhangzott soron, s igazat adtam atyámnak. Bár fontosnak tartom a hagyományokat, s hiszek is a vallásban, mégis kétkedő vagyok, hisz az imént cáfoltam meg a papok szavait! Tekintetem a pódiumra siklott, s láttam, amint apám befejezve a beszédét, lassanként lebiceg a lépcsőzeten!
- Most kell beszélnem vele! – gondoltam magam, s bár a színpad innen legalább 30 m-re volt, ha nem többre, én mégsem mozdultam állásomból, hanem megvártam míg apám a tömeg felé közelít. Remegett a lábam, s izzadt a tenyerem, ahogy csökkent a távolság köztünk. Apám arcát néztem, mely egyetlen egy pillanatra se fordult felém; maga elé nézett, merengő tekintettel, mint akinek a lelkét valami nyomja. Bár ezt a feltételezést könnyedén elháríthattam volna, mégsem tettem, hisz hiába mutatja keménynek magát, én tudom, hogy a szíve érző!
Egyre jobban csökkent a távolság, s mikor néhány lépés választott csak el minket egymástól, minden erőmet összeszedve megszólítottam!
- Apám! – mondtam egyszerre elcsukló hangon.
Rám nézett, de nem állt meg, folytatta tovább lépteit, s én nem tudtam mit tegyek: hagyjam tovább menni, vagy erélyesebben lépjek fel!? Úgy döntöttem, hogy minden bátorságomat összeszedem, és újra megszólítom!
- Apám! Hallgass meg! – szólítottam meg ismét, s közbe esdeklő pillantásokat vetettem rá!
Bár most sem állt meg, sőt megszaporázta a lépteit, de az előbbiekhez képest odabiggyesztett egy mondatot, melyet elutasítónak véltem, s mely nagy valószínűséggel az is volt. Egy vastag kapuhoz közeledtünk, mely úgy tűnt zárva volt; 2-3 ember várakozott előtte.
- Most alkalmam nyílhat mindenre – gondoltam magamban bizakodón!
Kiderült, hogy tévedtem, apám, bár a kapu zárva volt, végső megoldásként, egy alacsony fa törzsére - mely a kijárattól nem messze állt – felkapaszkodott, majd ágaival önmagát támasztva egyensúlyozott. Szerencsésen leugrott, s folytatta útját.
Nem mentem utána, hisz – gondoltam magamban – azzal nem sokra megyek, ha kikényszerítem a választ, a 20 éve bennem érlelődő kérdésre.
Visszabandukoltam a térre, s szabadjára engedtem gondolataimat.
|
