Mélyráncos, vörös bimbó csápként zárva. Tavasz van, virágot nézek? Remeg, lüktet, szinte erőlködik, átlátszó felszíne vér látszatával kecsegtet a mélyben.
Gondolok egyet, felveszem a bakancsom.
- Megmászom hegy-szirmaid! –büszkén ordítok
”Egy domb, négy hegy állandó apró mozgásban, mi az nekem?”
Felsorakoztak előttem, hát nekivágok, és bebarangolom.
Kis idő múltán a dombtetőn lecsücsülök, nézem a legnagyobb csúcsot szemben, a következő hegyek már lépcsőzetesen alacsonyabbak, haladnak lefele. Neki rugaszkodom..
Harmadiknál megtorpanok a vékony ezüst ér láttán, ami kettészeli,
vér nem színezi,
csak fény csillogtatja tegnapba hajló szürkeségét.

Hirtelen a föld mozgásba lendül,
téboly bennem előkerül,
csúszik lábam alatt a talaj.
Ezüstgyűrűbe kapaszkodom, tüdőmből vért köpve ordítok a félelemtől, lábam alatt a semmi morog.
Hiszen a bimbó kinyílik! Remegése lassú egyenesedésbe gyűrődik át, vörös vérét gyökerekbe vezeti, halotti fehérbe vedlik.
A domb, a hegyek virágfejként diadalmaskodnak a gravitáció felett, törnek az elmúlás fölé, fordulnak a nap felé.

Ezüstön, majd körmömön fonom át magam, a begyem tetején letérdelek, barázdákba kapaszkodom.
Gyűrűs ujjam meredek csúcsáról lebámulok, könnyem hullatom a keményedésekre,
visszhangzik szipogásom rövid életvonalam mélyedésében.

Majd ismét összezárom tenyerem.