Pokoli történet (novella)

  Egy kis történet mit még odalent mesélt el nekem egy megtört lélek ki épp a purgatórium tüzében tisztult melyet Belfegor tüzelt alá. ;)

  Frenknek hívták legutóbbi identitását s elmesélte szomorú vallomását.

  F.: -Derek szeretett kisfiam ,kit nagyon szerettem egy szép napon az iskolából nem érkezett haza, elrabolták. Teljesen kétségbe estem ,hisz édesanyját nem olyan rég vesztettem el egy balesetben . Napokig nem aludtam és izgatottan kerestem minden lehetséges helyen mert a hatóság tehetetlen volt . Míg végül a templomban kötöttem ki hova mostanában többször elvittem Derit . ott zokogtam s imádkoztam ,mikor egyszer bevillant egy kép mikor egy férfi megfogta kifele jövet fiam kezét s Jonnak szólította ,majd meglátva engem hirtelen elfordult s távozott. Igen akkor már tudtam ,hogy ez az ember volt aki elrabolta a fiamat. Hetekig kerestem kutattam remény fosztva ,kimerülten az őrület határát súrolva kétségbeesésemben. Még egy fegyvert is szereztem s egyszer rábukkantam ,követtem lopva ,surranva mögötte mint árnyéka követtem. Egy régi elhagyatott lakóépületig a külváros peremén. Kételyek törtek rám tehetetlennek éreztem magam , majd nekivágtam leselkedtem s hallgatóztam hogy bizonyosságot szerezhessek mi előtt reá rontanék. A képek pillanatok alatt szaladtak le előttem többször is mindig más és más befejezéssel s végül a fiamat halottnak láttam megkínozva s meggyötörve ,ekkor meg hallottam amint ismét Jon fiamnak szólította a drágaságomat. Bár a fegyver remegett a kezemben én nekirohantam az ajtónak s betörtem s csak annyit láttam hogy az ágyon a fiam mellet ül háttal nekem s kezeivel fogja s közben a fiam visít. ’’Akkor még nem tudtam hogy csak csiklandozta a játék hevében.’’ Én rögtön gondolkodás nélkül tüzeltem s 3 méterről a lapockája közé lőttem s a férfi holtan a földre zuhant. A fiam a döbbenettől zokogni kezdett majd rám és a férfire nézett , csak sírt-sírt s nem akarta abbahagyni még mikor magamhoz öleltem s suttogtam hogy minden rendben. Sokáig hallgatott , engem felmentettek , mert kiderült hogy Frenk elvesztette a családját s depressziója elmebetegséghez vezetett s ez okozta hogy fiamat fiának vélte s elrabolta tőlem . Lelkifurdalás gyötört s hiába is kérdeztem Jonit ,hogy bántotta –e , a válasz mindig nem volt . Egy év múlva Joni nagyon beteg lett , korházba került hosszú napokig csak vizsgálták s végül az orvos közölte velem a lesújtó hírt. ’Uram a fiának gerincvelőrákja van ,és áttétes , hosszú hallgatás majd halkan befejezte , már csak hetei vannak hátra.’ Zokogtam a szívem és lelkem egyaránt megszakadt. Fogtam a fiam kezét minden nap s a feloldozást remélve vártam mindig, minden újra feltett kérdésem után ’Fiam bántott ???’ ,de a válasz mindig nem volt. Utolsó mondatai az volt öt éves létére : ’Nem félek a haláltól apám , hisz a lélek halhatatlan és Frenk is azt ígérte a minap hogy apám helyett apám lesz majd ,ha szólít az idő.’ Én még 41 évig éltem tovább , ha azt életnek lehet nevezni egyáltalán, mert pokol volt minden napom mit megéltem. A lelkiismeretemmel nem tudtam szembesülni tudtam én vagyok a bűnös s büntetésem az, hogy fiam mégis elveszítsem s ezzel szembesülve én tovább éljek.

  Okuljon hát mindenki ebből, hogy lelkét megóvja hasonló bűntől !!!   //Laurien V. 2003. //