Köszönet
Fényes napsugár köszönt rám reggel, És indultam utamra szokott lendülettel. De szívembe markolt egy láthatatlan kéz, Tudtomra adva most sehová se mész. A levegő oly hirtelen, szinte elfogyott. Megrendülve álltam, az erőm is elhagyott. Hatalmas mély csendlett itt belül, Szemem is csukódni kényszerül. Majd fölém hajoltak köpenyes emberek, Aggodalmuk láttam,-- hogy segítsenek? Sietve tettek mentősök ágyára fel, S fehér szobába várt már a kijelölt hely. Hol körbe vett az orvosok hada, Nyugtattak mosolyogva, nem lesz baja. Zümmögtek a műszerek fejem felett, Vigyázták bennem a pislákoló életet. Fáradó szívemnek, halkuló dobbanását, Küzdelmét, gyengülő vérnyomását. És elhatározta,--utoljára dobbanok egyet! S lelkem elhagyhatja a testet. De ezt nem így gondolták ott az emberek, Azért figyeltek rám azok a műszerek. A beállt csendet gyorsan észrevették, És az orvosoknak azonnal jelezték. Nogaták szívemet dobogjon újra, Nem engedték lelkemet még a hosszú útra. Köszönöm a küzdelmet, mit értem vívtak, Tudásukkal az életbe visszahívtak. Így születhetek meg ezek a sorok, Mit most itt közre adok.
Kőri
|