Anyám, születésem után meghalt, apám így mesélte nekem, s engem nagynéném nevelt 15 éves koromig. Bár legalább 15 éve nem láttam, úgy gondoltam ő az a személy, akinek életemet köszönhetem, hisz születésem óta ő nevelt, ápolt, s megtanított minden emberhez méltóra. Ha ő nincs, apám beadott volna egy árvaházba.

Gondoltam, ha már úgyis a városban járok, s fényt akarok deríteni a családi titkokra, tőle kell kérdeznem, hisz rajta kívül más rokonom se nekem, se apámnak nem volt. Halvány sejtésem volt csak, hogy merre lakhat, ezért arrafele vettem az irányt, s bízva a sikerben, szívemben izgalommal igyekeztem az általam kijelölt cél felé.

Egy öreg házat pillantottam meg, mely előtt egy vén meggyfa állt magányosan. A ház elhagyatottnak, és kihaltnak tűnt. Egyre közelebb értem hozzá, s úgy gondoltam, hogy egyenesen az ajtóhoz lépek majd, s kopogtatással próbálkozom, hogy megtudjam van-e valaki bent.

A verandán álltam, s hosszú csend követte a 3x már elhangzott kopogásom. Bár reményeim nem hagytak el, arra gondoltam, ha most sem érkezik válasz, akkor nem maradok itt hiába, inkább tovább megyek.

A hátam mögött kapunyikorgásra lettem figyelmes, s hirtelenjében fordultamban, tág szemmel meredtem a közeledő alakra. Egy középkorúférfi volt, s mikor meglátott kissé meglepetten megkérdezte, mi járatban vagyok ezen a környéken. Közöltem vele célomat, s ő átirányított egy város közepén levő öregek otthonába, ahol szerinte megtalálom, akit keresek.

A ház az övé volt, nemrégiben vette meg, egy öreghölgytől, aki szerinte, valószínüleg az általam keresett személy lesz. Bár külső leírást nem tudott adni, úgy gondoltam nincs is rá szükségem, hisz olyan hosszú ideje nem láttam, hogy talán meg sem ismerném. Egyre jobban marta a szívem a múlt. Egyszerre minden eszembe jutott, ami lényeges lehet vele kapcsolatban, s tudtam, ha meglátom, mit fogok tőle kérdezni. Úgy gondoltam, hogy egy már jól elhangzott kérdést teszek fel neki majd, amire ugyan nem kaptam választ, de miután apám 18 évesen kitaszított egy kedves ember által sok mindent megtudtam a családomról.

„Hol van a kisfiad nénikém? – kérdeztem 7 éves koromban tőle, mikor halottak napján apámmal és vele kimentünk a temetőbe. Tudtam, hogy azon a napon, mikor én születtem, nem csak anyám, de nénikém is világra hozott egy csecsemőt, de annak sorsáról nem tudtam semmit. Patakokban hullott a szeméből a könyv, s úgy éreztem, jobban teszem ha elfutok, s így is történt.”

Szerettem volna, ha ma végleg fény derül az igazságra, azonban nem tudtam, hogy ez be fog-e következni. Gyorsítottam a lépteimet, hogy előbb odaérjek, de mivel még a külvárosban voltam, úgy gondoltam felszállok egy buszra. Egy-két embernél nem volt több rajta, s ezért szabadon válogathattam a helyek között. A busz középső részében foglaltam helyet, egy ablak melletti széken. Kinéztem rajta, s enyhe fáradságtól elgyötörten próbáltam felidézni kitaszítottságom napját.