Hány esküvő? 1(bekelés)
Én nem tudom, de amióta ismerem a nőt, akivel éljük az életet, meg amióta az ismerősöknek is kezd elmenni az a maradék eszük, szóval nem tudom, de azóta én minden nyáron esküvőre járok. Többre is.
Most is jön a posta, a meghívó, hogy az egyetem, a volt csoporttársnő, akit mióta nem(?), pedig azelőtt(!), de most végre találkozhatnak, puszi-puszi, a lányzó meg mindezek alatt majd egybe is kell, jöhet a torta.
Node addig még rengeteg az előkészület.
Mármint nőm részéről.
Újabb rúzskészletek, újabb szempillaspirálok, meg táskába rejtett alapozók lépik át a 42 négyzetméteres bérlemény küszöbét, hogy az esküvő délelőttjén arcra kenődjenek, szépítvén nőmet, akit igazából úgy natúr szeretek, de erre mindig az a reakció, hogy én ehhez nem értek.
Unottan nyúlok a szekrénybelsőbe, hogy a ritkán használt szövetek közül előhalásszam az egyen és „egyetlen” esküvős öltönyömet, amivel mindig sikerem van, hiszen az év fennmaradó időszakában a fent említett helyen pihen.
Pihen és összemegy.
Felháborodva totyogok át a nappaliba, hogy a szakértőt megkérdezzem, mert milyen egy dühítő dolog, hogy az ember illendően kitisztíttatja a „flancos-feszengőt” a szeptemberi takarodó előtt, azok meg ott a Patyolatban, vagy hol, a vegyi akármijükkel összerántják az anyagot.
Mert az nem lehet, hogy ennyit híztam…
De.
Nőm mondja, emlékezzek csak vissza, hogy tavaly ilyenkor, gyorssegélyként fél centivel arrébb varrta gombot, így nyervén némi helyet a felhalmozott zsírtartaléknak.
Kész. Vége.
Ez volt az egyetlen biztos pont, az egyetlen, amibe kapaszkodni lehetett a különböző esküvők folyamán, ha már nagyon untam magam, ha már mehetnékem volt, hogy legalább fessen nézek ki.
Gyors kapkodásba kezdünk, és valami – szerintem – rémesen idétlen vászonnadrágnál kötünk ki, hogy az jó lesz a zakóhoz, meg nekem már úgyis mindegy, és a többi.
Majdnem késésben vagyunk.
Csak azért „majdnem”, mert egy olyan Pest közeli kisvárosba igyekszünk, ahol autóval még egyikünk se járt, idő nincs kiszámítva, minden „kb.”.
A nadrágos nagyjelenetem, valamint az átlagosnál rövidebb hisztim után, végre útnak indulhatunk.
A napsütés és az autóba épített klíma kettőse mindenért kárpótol, egészen az M1-M7 elágazásig.
Túl kései a tábla, túl korai a döntéshozatal.
Elvétjük.
Kanyar jobbra, balra, benzinkútnál infó arról, hogyan lehet visszajutni az M1-re, ilyesmi.
Csak 20 percet szórtunk szanaszét.
Számat húzom, duli-fuli a hangulat, de a nő, akivel éljük az életet, megkér: ugyan kerítsem már elő a táskájából a papír cetlit, amin - elvileg -, archiválva van minden, amit a városba érkezés után kell tudni.
(Utcanév, helyrajzi szám, és egy telefon végszükség esetén.)
Belenyúlok a „feketelyukba” és, ahogy az rendszerint lenni szokott sehol semmi, illetve mindenhol valami.
Idegesít ez a kupleráj, amit állítólag ő meg az összes többi nő, első blikkre átlát, ráadásul le is vagyok „fokozva”, hogy mit szerencsétlenkedek már annyit.
(Bosszúból eldöntöm, hogy egyszer majd írok valami, olyasmit ami:
„A női táskák kegyetlenségéről” címet viseli.)
Persze ezt vele nem osztom meg – vezessen csak nyugodtan -, de a papírnak se híre, se.
Neeeeem baaaaj!
Kisváros. Mindenki ismeri egymást. Vagy legalábbis tudja, merre van az Önkormányzat.
Párbeszéd:
(Néni ül a háza előtt mamuszban. Öreg.)
Fiatalember az autóból:
„Csókolom! Meg tetszik tudni mondani, hogy merre van a Polgármesteri Hivatal?”
Néni:
„Hááááááát?! Nem erre!”
Fiatalember az autóból:
„Akkor merre kezitcsókolom?”
Néni:
„Háááááát?! Azt én nem tudom!”
(Autó távolodik)
Néni:
„Várjanak! A Tanácsházát keresik?”
Fiatalember:
„Igen!”
Néni:
„Hja! Azt nem tudom!”
(Node aztán véletlenül, és szerencsésen felfedezzük az objektumot és innen már minden futószalagszerű, és éppen ezért picit ugrunk a történetben, egyrészt mert láttunk már ilyet, másrészt meg éppen 2901 karakternél tartunk és nem akarom, hogy rám unj Drága Olvasó.)
… evés-ivás, ahogy annak lennie kell.
Bőséges leves-választék, hús, hús hátán és az elmaradhatatlan szirup ízű sütemények.
Az ifjú pár épp a mi asztalunknál teszi tiszteletét, és mivel az ajándékosztásnál megcsíptem, hogy egy dettó ugyan olyan (de mondom dettó), DVD-t kaptak kézhez, mint amit itthon mi is pörgetünk – és aminek ugye kívülről nyomom a paramétereit, teherbírását -, szóval finoman elhintem, hogy klassz kis masina, amivel megajándékozták őket, és szeressék, mer’ hogy régió független és mindent lejátszik.
Valaki megkérdezi: „Mi az, hogy régió független?”
Körülnézek, csupa érdeklődő szempár.
Ez itt az én pályán.
Negyedóra múlva már, kisebb tömeg előtt (persze nők nélkül) saját magamat is meglepő technikai tulajdonságot sorolok fel a készülékről, és a közben felmerülő kérdésekre kisujjból nyomom a választ, vagy legalábbis sikeresen bújok ki előlük.
Aztán az esküvői torta érkezésével egyenes arányban csökken az ázsió, és néhány perc múlva már magányosan majszolom az islert, meg a kókuszgolyót és a torta marcipános részét, ami fenséges és finom…
Aztán hazafelé - ha hiszed, ha nem -, megint eltévedünk.
És veszekszünk.
Csak az ad némi nyugodalmat, hogy a csomagtartó tele van mindenféle lagzi utáni maradékkal.
Meg az esti film!
|