Mária
A kora este már csendes a Notre-Dame szemem lágyan siklik, a márvány-Márián vakuk már nem villognak, a templom nyugodt gyertyát gyújtok mindért, ki otthon él mind ki könnyezett, és azért is, ki csak hazudott. A gyertyák fényében életre kel az arca, s csak szánakozva néz rám, rám egy árva magyarra.
Azt mondták levetted már kezed, s nem véded többé már hazám, nem hiszek az átkozódóknak, ahogy egy árnyék átsuhan Márián. Fiad keresztjénél is nagyobb, mit viselünk terhet, mi ostorozott, meghurcolt magyarok. Egymást áruljuk, s eladjuk sírva átok sújt, s áldásod emel mennyet ígér a földön, de tipor a sírba.
Messze visz arcod, az óceánon túl ahol megtanultam élni, szeretni, s könnyezni, úgy, ahogy a legszebben csak lehet: magyarul. S csak nézlek téged, magyarok anyja, nem emlékszem imára, csak a magyar szavakra. Anya, szerelem, , otthon, és béke fonódnak arcoddá az esti templomi csendben, s gyertyalángban vibrál hazám ezer éve, ott a reményünk, hitünk mind, a te áldó kezedben.
Megcsillan, majd erősen fénylik az esti fény a márvány-Márián, ahogy becsukódik mögöttem csendben a Montreali Notre-Dame. |