Egyes vélekedések szerint az ősembert a munkavégzés emelte ki az állatvilágból, vagyis az a céltudatos, konkrét eredményt feltételező tevékenység, amely biztosította számára a létfenntartáshoz szükséges  javakat. Ne vitatkozzunk ezzel az állítással; fogadjuk el, hogy amennyiben csupán a fenti kritériumnak kell megfelelnie, a fészket rakó fecskét vagy az idétlenül rohangáló kicsiny hangyát is az emberré válás útjára terelheti a mindenható evolúció.
A munka társadalmi szükségszerűség, mondják mások. Marx és csapata egész szellemi kéjkirándulást szervezett e fogalom köré, utódaik pedig tényleges politikai hatalommá kovácsolták A tőké-t. A munkások eközben dolgoztak és éheztek, később dolgoztak és jóllaktak, ma pedig dolgoznak és elhíznak. (Kivéve a csontsovány alkoholistákat, akik valami csoda folytán még a munka bűvkörében maradtak.) Láthatjuk - és nem csak a jóléti államok esetében -, hogy a munkavégzés már nem csupán a szükséges, hanem a nem annyira szükséges, sőt a szükségtelen javak megszerzésére is irányul. Dagadt bokák, rengő potrohok, szív- és érrendszeri megbetegedés… Kielégítő eredményre vezethet egy átdolgozott élet, ugyebár?
Nem akarom felesleges eszmefuttatásokkal teletűzdelni ezt a pár oldalt, hiszen mindenki képes rá, hogy meghatározza önnön munkához való viszonyát. Én például utálok dolgozni, s hogy esetenként  mégsem tudtam kikerülni a kellemetlenségeket, nem kis részben saját ügyefogyottságomnak köszönhető. Hiszen olyan szépen el lehet lavírozni egy életen át…
Álljon itt - elrettentésül -  azoknak a feladatköröknek a listája, amelyeket szerencsém volt közelebbről megismerni az elmúlt húsz év  folyamán. Voltam én már kőműves mellett segédmunkás, szobafestő, zöldséges, könyvárus, csempész, illegális piaci kereskedő, csapos, nyelvtanár, plakátragasztó, műfordító, anyagmozgató, újságíró, korrektor, statiszta, majd statisztaszervező…  Ezek jutnak eszembe az első körben, és már  küszködöm is a rosszulléttel. Régi emlékek tolulnak az agyamba, szitkozódástól hangos reggelek, fásult délutánok, tikkadt éjszakák hangulata vibrál a szobában; rá kell gyújtanom, sőt ki kell könyökölnöm egy kicsit az ablakba is. 
  A Hernád  utca csendes ezen a január eleji estén, csak elvétve hallatszik  a fáradt macskakövön léptek koppanása. Megtermett asszony fordul be a sarkon, túltömött nejlonszatyrokat cipel, alig fér el a járdán parkoló autók mellett. Majdnem magával sodorja azt a festékes ruhát viselő férfit, aki esténként a környéken sétáltatja kutyáját, s akinek sohasem hiányozhat kezéből az olcsó dobozos sör. Kicsit elkedvetlenedem. Lehet-e pofám nagyképűen kijelenteni, hogy a munka szívás, amikor ezek az emberek évtizedek óta nap mint nap saját izzadságukban fuldokolnak? Lehet-e gyűlölnöm azt az állapotot, ami csak ideig-óráig nehezedett rám, mert ha esélyem volt rá, inkább a menekülést választottam?
Lassan megnyugszom, és az utolsó slukkal az ég felé lehelem a választ: Persze, hogy lehet. Mert ez a könyv nem cekkeres hölgyekről és munkaruhás fickókról szól, hanem rólam és a haverjaimról. Rólunk, akiket mostantól kezdve megvet majd a társadalom, hiszen sutba dobva szégyenérzetünket, ízelítőt adunk belőle,  hogyan próbáljuk minél kevesebb erőfeszítéssel kibekkelni a   mindennapokat. 

A munkával való első találkozásomra tizenöt éves koromban került sor, eléggé szerencsétlen körülmények között. Miután  másodszor ítéltek osztályismétlésre az általános iskolában, környezetem arra a belátásra jutott, jobb lesz nekem a dolgozók esti iskolájába járni. Eleinte berzenkedtem a gondolattól, hogy hülyék között kell elvégeznem a nyolcadikat, ám mivel a legjobb lakótelepi haveromat is átíratták, végül belementem a dologba. Kiderült, hogy az esti suliba nem csak gyogyósok járnak, hanem hozzám hasonló félművelt arcok is, akik egyszerűen csak  sajnálták az energiát a tanulásra. Ez a tény kissé megvigasztalt, s ellensúlyozta  volt osztálytársaim gunyoros pillantásait, akik rendszerint akkor tűntek fel a közelemben, amikor téglát pucoltam egy bontási területen, vagy betont kevertem néhány idióta alkoholista társaságában.
 Nem sokáig tartott, amíg megérlelődött bennem az elhatározás, hogy ha bármi áron is, de kikászálódom  a mocsokból. Következő lépésként kitanultam a szobafestő szakmát, s mert munka iránti ellenszenvem lassan gyűlöletté torzult, továbbhajtottam magamat és érettségi bizonyítványt szereztem a gimnázium levelező tagozatán. Néhány évig mindenféle mellékutcákon bolyongtam, végül huszonhét évesen bejutottam az egyetemre.  Tibeti nyelv szakon szereztem diplomát, s ha az istenek is úgy akarják,  idén, harmincöt évesen ledoktorálok mongol nyelvészetből.
Tanulmányaimat természetesen finanszíroznom kellett az egyetemista lét minden velejárójával együtt. A nevetséges ösztöndíj, a rokoni támogatás - amely annak ellenére, hogy komoly terhet helyez a családtagok vállára, nem sokat lendít előre a dolgokon -, a nagy ritkán igénybe vehető szociális juttatások sem bizonyultak elégnek ahhoz, hogy "minden meglegyen". Az ember  ráadásul kedvező konstellációk esetén korhellyé is válhat, s ha valaki megfordul az építőiparban, végigcsinálja a katonaságot, egyetemi kollégiumban lakik és nem válogatja meg a haverjait (ezért még  fenékbe rúgnak; megérdemlem), könnyedén elkanászodik. Azt hiszem, legjobb lesz megszakítanom ezt a gondolatmenetet, nehogy szívszaggató önsajnálatba csapjon át; összesen annyit szerettem volna leszögezni, hogy tömhettem én az agyamat az elmúlt években bármivel, a munka fertőjétől mégsem sikerült megszabadulnom.

Minél többet dolgozol, annál több a pénzed, legalábbis ez lenne a törvényszerű; és minél több a pénzed, annál több mindent kezdhetsz vele. Intelligens emberek családot alapítanak, utaznak, nyugalmas helyen nyaralót vesznek stb. Kevésbé intelligens emberek engednek átalakult társadalmunk követelményeinek és aktív fogyasztókká válnak, a vásárlás örömében és a technokrácia áldásaiban keresve önnön és szeretteik boldogságát. (Ez a két kategória nem feltétlenül különül el egymástól.) Unintelligens, élhetetlen emberek könyvesboltokban és antikváriumokban fecsérlik el pénzüket, hogy haláluk után könyvtáruk ugyanazokba az antikváriumokba vándoroljon vissza. Sarkított megállapításaimat unom, és amúgy is irtózom a kinyilatkoztatás-ízű szócsépléstől, ám rá kellett jönnöm, hogy a fenti javakért egyáltalán nem érdemes munkával töltenem hátralévő időmet. (Persze, megint nagy a szám. Évente többször utazom külföldre, igaz, hogy leginkább autóstoppal; a mozgásszegény életmód és mértéktelenségem eredményeként potrohot növesztettem, amelyet évek óta próbálok eltüntetni; körülbelül ezerötszáz könyv hever albérleti szobám polcain, és  ha belépek egy antikváriumba…)  Szóval, ezután is a menekülést választom, ha jobban tetszik, a szabadságot, a csórók boldogságát, azt a kegyetlen kis harcot, amelyet  egyesek az élet művészetének neveznek. Ez nem is lehet kérdés: elég  reggel a tükörbe néznem, s máris tudatosul bennem, hiába is erőltetném a változást…   
Nemrégiben gondolkodtam el azon,  hogyan tudtunk mi kollégiumi ínségünkben esténként pizzát rendelni, miből fedeztük reggeli kávéinkat, délutáni sörözéseinket a Múzeum Cukrászdában, és egyáltalán, hogyhogy nem döglöttünk még éhen? Nem mindig találom meg a választ, ha ilyesmiken jár az eszem. Talán azért  írok most, hogy végre összeszedjem és letisztítsam gondolataimat, hogy jobban tisztába jöjjek önmagammal?
Lehetséges. Annál azért nagyobb az arcom, hogy ezt be is valljam a nyílt színen, ezért maradjunk annyiban: olyan könyvet fogok írni, amely megkísérel használható tanácsokat adni az eredményes munkakerüléshez. Mert a munkakerülés, ha okosan csinálja az ember, eszköz lehet  egy elégedett,  vidám életmód  kialakításához..
A kispolgárok pedig mondjanak, amit akarnak.