Miután, óráknak tűnő idő elteltével kikeveredtek abból a rémes fekete folyosóból, a karmos mancsú állat Lénát és Sonielt is a földre dobta, majd a lovas rajta lenéző pillantásokat vetve feléjük továbbszáguldott valamerre a hatamas szörnyeteg hátán. Aztán jött két fekete-bordó ruhás ember, és megfogta az egyik Lénát, a másik Sonielt, és ellentétes irányba cipelték a két rabot. Léna igyekezett kiszabadulni a -vélehetőleg férfi- őr szorításából, de az keményen fogta a derekát és nem engedte szabadulni. A lány csak kiabált az őrangyala után, de mindketten hasztalanul próbálták menteni magukat -és a másikat. Léna szeme elől már rég eltűnt Soniel és az őt maga mögött rángató baljós figura, mikor egyszer kattant egy zár, majd mégegy, és Léna csak egy taszítást érzett a hátán. Majd a zár visszakattant, és utána a másik is, Léna a lökéstől a falnak esett, majd kétségbeesetten leereszkedett a földre, fittyet hányva arra, hogy hófehér ruháját összekoszolja. De ez ebben a helyzetben elhanyagolható körülménynek számított. Megtörölgette könnyes szemét, és maga előtt egy zord cellához hasonló környezetet talált: egy szakadt matrac volt ágy helyett, a falon félelmetes pókhálókban még félelmetesebb pókok ringatóztak zsákmányra várva, és előtte csak egy rideg, undok rácsos fémajtó. Egy szűk folyosóra nyílt, melynek végén, tehát pont az ő kis cellája melletti végén egy ugyanolyan, furcsa zárral ellátott szürke fémkapu állt, szigorú tekintetével őrizve az ide örök fogságra ítélt rabokat. Léna lassan, a falnak támaszkodva felállt, szinte mintha el akarna ájulni, és az ajtóhoz csoszogott. Alig hogy ujjai a rácshoz értek, gonosz fejű alak toppant elé, és rávihogott. Léna ijedtében hirtelen hátrahőkölt.
-Mi az, leány, mennénk már? Hát pedig itt még maradsz egy kicsit, ez egész biztos! - biztatta a figura, majd megeresztett egy újabb vérfagyasztó kacajt, fejébe húzta csuklyáját - ezzel legalább a látványtól megkímélte a raboskodókat- és folytatta életfogytig tartó járőri szolgálatának teljesítését ezen a mindössze pár méter hosszú folyosón. Léna összeszedte maradt bátorságát -amiből normális körülmények között volt neki pár emberre való- és visszasétált a rácsokhoz. Mindkét kezével megfogta azokat, majd fejét az ajtónak támasztotta. Hirtelen egész eddigi élete lepörgött a szeme előtt, és megállapította, hogy nem is olyan nagy baj, hogy bajban van, legalább van valami izgalom is az életében. De ezt a szemléletet kénytelen volt hamar elvetni, mivel ahogy jobban belegondolt a helyzetébe, egyre kevésbé látta rózsásnak azt, és egyre kevésbé tudott maga elé pozitív jövőképet felfesteni - legalábbis az elkövetkező pár órára - napra. Lehunyta szemét, majd pár másodperc múlva kinyitotta, és bár számított rá, hogy ahogy felemeli fejét, ismét a gonosz pofájú járőr fog szembevigyorogni vele, az megfosztotta a lányt ettől a nem mindennapi élménytől. Léna pislogott, majd körülnézett a folyosón. Amit látott, az nem akármi volt... sok-sok cella még a sajátján kívül, mindegyik nagyobb, mint az övé, mindegyikben fogjuk ejtett angyalok (cellánként többen) sínylődtek itt már kitudja mióta. A vele szemben levő cellában tengődő két angyalt még viszonylag jó erőben lévőnek látta, ebből jutott arra, hogy minden bizonnyal nem régen kerülhettek ide. Azok észrevették, hogy a lány tekintete hosszabb időre is megállapodik rajtuk, így valamiféle beszélgetést kezdeményeztek.
-Te honnan származol? Nem angyal vagy... - állapította meg a szőke. Eredetileg zötétzöld lehetett a ruhája, de már megfakult, összekoszolódott... fehér szárnyait csüggedten lógatta maga mellett, de szemében még izzott a láng, ami a többiekből már kihalt.
-Jól látod. Nem vagyok angyal. Az emberek világából jöttem... - válaszolta Léna.
-Melyikből? Több olyan van. Kihez tartozol? - kérdezett vissza az előbbi angyal.
-Mármint hogy érted, hogy kihez tartozom? -értetlenkedett a lány, nagyra nyitva szemét, ezzel is jelezve, hogy foglalma sincs arról, hogy mit akar tudni a szőke angyal.
-Affelől érdeklődtem, kedves hölgyem, hogy ki az őrangyalod. És hogy pontosan melyik világból jöttél. - semmi ingerültség nem volt a hangjában, sejthette, hogy a lány még sosem volt az ő világában. Sőt, még az alvilágban sem volt soha.
-Ja... értem. Soniel. Ő az őrangyalom. Így hívják. - magyarázta Léna. A két angyal elképedt arcát látva végigfuttatta magán a pillantását, majd hozzátette: - és az emberek világából jöttem. Hogy magyarázzam el jobban? Németországból... meg Franciaországból... az emberek közül. - az ámuló pillantások zavarba hozták és összezavarták eddig sem tiszta gondolatait. - Mi az, valami rosszat mondtam? Vagy miét néztek így rám? - kérdezte már-már könyörgő hangon Léna.
-Te Sonielhez tartozol? "AHHOZ" a Sonielhez? Mármint... Soniel N'Tarihoz? Ő a te őrangyalod? - kérdezte a szőke, aki kettejük közül éberebbnek tűnt.
-Igen, ő az. Miért, ez baj? Vagy mi van vele? - Léna hangjából kiérződött némi ingerültség és türelmetlenség. Nem tudta, miért olyan nagy szám az, hogy Soniel az ő őrangyala.
- Nézd, kislány... - kezdte a másik, a barna hajú angyal, aki hirtelen feleszmélt kábult hallgatásából, és erős hangon szólította meg a lányt. - Soniel az őrangyalok, és úgy összességében az angyalok között nagyon nagy elismerésnek és tiszteletnek örvend... Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ezt ki is érdemelte. Mi persze nem ismerjük őt személyesen, de mindenki hallott róla. Az őrangyalok "főnöke" hogy úgy mondjam, vezetője, olyan, mint egy kiskirály. Emellett az igazi király jobbkeze és tanácsosa. Igen, néhányan hiszik, hogy csak azért működik jól a kormányzás, mert ő adja a tanácsokat a királynak. De ez persze nem feltétlenül igaz. Soniel nagyon okos, és emellett ravasz fickó is. Annélkül, hogy ügyeskedő és számító lenne. Érdekes, nemde? Mintha ő maga lenne a tökéletesség hatalmas, fényezett márványszobra. Sokan ezt gúnyos hangon mondják... de én, vagyis mi, igazán tiszteljük őt. Lévén, hogy mi is őrangyalok lennénk, vagy mi a szösz... sajnos fogjulejtésünk miatt a két lányt, akik hozzánk tartoztak, át kellett adnunk másnak. Akarom mondani, más átvette őket, amíg, remélhetőleg, visszatérünk...
-Na miről megy a duma? - ugrott közéjük a bolond őr, és ismét hátravetette csuklyáját, hogy kopasz fejében és hiányos, hófehérnek egyáltalán nem nevezhető fogsorában gyönyörködhessenek. - Csak nem titkos? Ááh... - folytatta a járőr, majd halovány csontszárnyait szélesre tárva nyújtózkodott.
-Mondja, nem tudja véletlenül, hogy miért kerültünk ide? - kérdezte Léna az őrt. Óvatosan közelített az ajtó felé.
-Az érdekel, hogy TE miért vagy itt, meg a te őrangyalod, vagy hogy "ők" miért vannak itt? - kérdezte, a többi fogságba esett angyal felé biccentve.
-Tulajdonképpen mindkettőre... - felelte Léna némi tétovázás után.
-Egész egyszerű. - kezdte a csúf őr, majd elengedett egy halk, rövid kacajt. - Ők azért vannak itt, mert itt vannak. Lássuk be, senkinek semmi oka nem volt őket idehozni. Vagyis talán az, hogy többet tudtak, mint szabad. Vagyis tudtak valamit. Fogalmuk volt a szándékainkról, a terveinkről. Te pedig, kislány, csak azért vagy itt, mert olyan őrangyalhoz kerültél, aki mellett lenni potenciális veszélyforrás. Úgy sejtem - ismét felvihogott,- hogy újdonnan szerzett barátaid - itt megforgatta a szemét - már elmesélték az őrangyalod kilétét. Tudod, jelentősen keresztbe tett nekünk, mióta ő az uralkodó jobbkeze. Túl sok jó védelmi elképzelése volt, amivel távoltartott bennünket attól a világtól. És ez nekünk nem tetszik. Ezért hát a mi uralkodónk úgy gondolta, ideje lesz egy kicsit megrázni az urat.... ehhe... micsoda pech, hogy te is épp itt vagy... - egy hatalmas, undorító röhögéssel fejezte be az elbeszélést.
-H... az lenne a bűnöm, hogy Soniel az őrangyalom? Ez komikus. Bár be kell vallanom, aggódom érte. Tudjátok... az utóbbi 1-2 hónapban sokat beszélgettünk... úgy értem, ő beszélt hozzám, és én hallottam. És ő is értette az én gondolataimat. Van sok dolog, amit nem tudtam meg róla, pontosabban tényszerűen semmit sem tudtam meg róla, csak a stílusát ismertem meg, és miután megtudtam, hogy ő létező figura, hirtelen, ahogy átgondoltam minden beszélgetésünket, nagyon... megkedveltem őt. - Léna, ahogy kimondta ezeket a szavakat, egy rák vörösségét öltötte magára, ami mosolyt csalt a vele szemben álló, két szimpatikus figura arcára.
-Persze, megértem. Különben bemutatkoznék, ez úgy... lemaradt eddig. Én Loriel vagyok, ő pedig a bátyám, Rafael. Kezet fognék veled, de sajnos odaáig nem ér el a kezem. De örvendek. - mondta a szőke angyal, majd szintén bátyja is megismételte a zárást.
-Örvendek én is. Az én nevem Léna. Sokmindent nem tudok mondani magamról, már minden alap információt tudtok. - Léna félénken elnevette magát. Fejét picit oldalra fordította, és pillantása a cellaajtón elhelyezett futurisztikus kinézetű zárra tévedt.
-Ezt hogy kell használni? - kérdezte az ismét arra jűró őrt, de látva annak furcsa szemvillanását, gyorsan hozzátette: - csak kíváncsiságból kérdezem, nem mintha bármit is tudnék kezdeni vele csak hát engem mindig is érdekeltek az ilyen kis szerkezetek... és gondoltam megkérdezem, csak hogy legyen min gondolkodnom, amíg itt vagyok... - mentegezőzött Léna. Az őr szúrós pillantást vetett rá, de magában gyors mérlegelés után arra jutott, hogy a lány valószínűleg nem tudna hogy kiszabadulni, ezért beavatta:
- Minden részleghez külön azonosító kulcs van. Ebbe a részlegbe ez az ajtó tartozik, a cellaajtók, meg az, ami a folyosó másik végén van. Csak nekem meg az erre beosztott őköknek van meg hozzájuk az azonosító lap.
-Miféle azonosító lap? - faggatózott tovább Léna.
-Jaj de kíváncsi vagy te leány... ehh végül is mindegy... - magyarázta, és itt ismét felvihogott. - az egy olyan lap, amit abba a kis résbe kell ott beilleszteni. Hát nem nagyon látszik. Egy varázslat olvassa, és ha érvényes, akkor lehet az ajtókat kinyitni. Egyszerű.
-Az... annak tűnik... - mormogta Léna, miközben azt próbálta kitalálni, hogy hogyan tudná az őrtől kicsikarni azt a lapot. Ahogy ezen gondolkozott, az ajtaja mellett észrevett egy földön heverő bunkónak látszó tárgyat. Jobban megnézte, de nem látott rajta semmi rendkívülit. Összenézett Lorielékkel, de ők sem tudtak semmi okos mondanivalóval szolgálni. Léna szinte direkt feltűnően lehuppant a rács mellé a földre, és úgy tett, mintha nem is érdekelné, hogy mi van kint. A körmét piszkálta, nem is fordította a fejét a folyosó felé, csak a szeme sarkából látta, hogy az őr visszafordul, és elmegy a cellája mellett. Térdre pattant, és a rácsok között kinyúlt a botért. Ahogy megemelte, a súlyból érezte, hogy mégsem fa, mint ahogy azt hitte korábban. De annyira nem volt nehéz, hogy be se tudja húzni a cellájába. Amíg az őr elért a folyosó végére, és megfordult, behúzta magához, és ruhája alját úgy igazította, hogy teljesen takarja a rudat. feltűnés nélkül csinálta tovább, amit az előbb, a körmeit babrálta. Már csak azt kellett kisütnie, hogy hogy használja fel most szerzett fegyverét a csúf őr ellen. Üsse le, de hogyan, mikor alig van rés a rácsok között? Végül is egy kockázatos, alig kivitelezhető tervet főzött ki. Úgy gondolta, hogy mikor elmegy a cella előtt, elgáncsolja, és reméli, hogy rosszul esik el. Körmeit megfújogatta mégegyszer, majd jobb kezét a mellette fekvő rúdra helyezte, és amíg az őr nem figyelt rá, áttette a bal oldalára. Ahogy az őr szeme továbbsiklott Lénán, a lány megfogta a rudat, és tervét művészi pontossággal kivitelezte. Egy jól irányzott suhintást mért az áldozat térdhajlatára, amitől az megrogyott és hanyattesett. Az már csak bónusz volt, hogy földet érésekor pont a rúd volt a feje alatt, ez biztosította az ájulását.
Léna megkönnyebbülten sóhajtott, mikor látta, hogy az őr egy darabig nem fog megmozdulni, és letörölte homlokát. Ezalatt a pár másodperc alatt sikerült leizzadnia. A folyosó többi cellájában a rabok tapsoltak, akik pedig aludtak, azokat is felverte a kiáltozás, de Loriel és Rafael csitítgatta őket, az őrök miatt.
-Siess már, Léna, akármit is akarsz. Nincs időd szerencsétlenkedésre! - noszogatta Loriel. Hevesebb vérmérséklete és türeletlensége különböztette meg bátyjától, aki nála sokkal türelmesebb és megfontoltabb volt. Ez a különbség életük minden területén megnyilvánult. Léna viszont megfogadta Loriel süregető szavait, és közelebb ráncigálta az ájultan heverő őrt a cellájához. Tüzetesen át kellett vizsgálnia minden zsebét, ruhájának minden apró kis zugát, hogy megtalálja, amit keresett. Elégedetten felemelkedett, és a lapot írással kifelé a kis résbe helyezte. Vörös fény villant fel, ami Léna számára a "tilos" illetve "nem jó" jelzés volt, de ebben az esetben ez a "mehet" jelzésére szolgált. Óvatosan meglökte a fémajtót, ami engedelmesen kinyílt. Egészen addig nyílt, amíg neki nem ütközött az őr testének. Léna egy laza mozdulattal arrébb taszította, majd kilépett a cellából. Kinyitotta a folyosóra vezető ajtót is, majd visszafordult egy percre, és Loriel kezébe nyomta a lapot, azzal az utasítással, hogy minden rabot szabadítsanak ki és lehetőleg vigyék haza a családjukhoz. Ezzel az instrukcióval hagyta magára a két testvért, meg a további párszáz angyalt, akik már kitudja mióta voltak itt bezárva. Óvatosan bezárta maga mögött az ajtót, és elindult abba az irányba, amerre utolsó emlékei szerint Sonielt lökdösték. A fejébe vette, hogy bármibe kerül is, kiszabadítja őrangyalát börtönéből...