Mikor kiléptem ebből az öreges épületből, lelkem új erővel töltődött meg, s bár kitaszítottnak éreztem magam, mégis helyére akartam rakni az utolsó láncszemet. Elindultam a kijelölt úton, s egy követ rugdostam magam előtt, hogy elmúljon az izgalmam. Néhány ember jött szembe velem, s arcukról a reményvesztettség, és az unalom tükröződött. Rossz volt nézni őket.

Késő délután volt, s úgy gondoltam apám már biztosan otthon van, hisz mi mást tehetne. A háznak hatalmas udvara, és hosszú kerítése volt; befelé vettem az irányt, lévén, hogy minél előbb túl legyek azon a bizonyos kérdésen. Felszaladtam a lépcsőn majd egy jól irányított mozdulattal az ajtó előtt megállva, heves csengetésbe kezdtem.

Mit sem sejtve, apám nyitott ajtót, s arcáról semmiféle döbbenetet nem tudtam leolvasni, - bár fáradtnak, és sápadtabbnak látszott, mint általában – mégis, mintha érezte volna, hogy még ma el fogok jönni hozzá. Nem szólalt meg, hátat fordított nekem, s az ajtót nyitva hagyva, jelezte, hogy jöjjek beljebb. Bementem, s csodálatos látvány tárult elém. Mindenütt antik bútorok voltak, melyek a ház nemességét hangsúlyozták. A nappaliba találkoztunk újfent, s ő egy szelíd mozdulattal intett, hogy foglaljak helyet. Még mindig nem szólalt meg; kezét szívére téve leült velem szemben.

- Apám – kezdtem a mondandómat határozottan, és férfiasan – azt… - Tudom miért vagy itt – vágott a szavamba durván. – Mikor délután megláttalak, tudtam, hogy eljön ez a pillanat, s úgy gondoltam, mielőtt meghalok – ugyanis órám véges – szeretnék arra az egy kérdésedre válaszolni, ami nem hagy nyugodni téged! – mondta gyorsan. – Nos, tedd fel a kérdést, s váljunk el örökre! – mondta, utólag hozzátéve, az előbbi mondandójához. Egyre gyorsabban vette a levegőt.

- Amint látom, értesültél róla, hogy nem vagyok a vérszerinti fiad. – mondtam gúnyosan. Arra lennék kíváncsi, – folytattam mondandómat – hogy kitől tudtad meg ezt a számodra megalázó tényt!? Először hallgatott, majd kezét erősebben a szívére nyomta. - Mikor gimnazista voltál, eleinte nem annyira, csak később – mondta mentegetőzve – kínzott a hiányod, hisz rajtad kívül, nem volt senkim a világon. Egy nap úgy döntöttem bemegyek a fogadóba, s megiszom egy pohárral, aminek következményeképp sajnos rászoktam az alkoholra. Mindig többet, s többet ittam – mondta undorodva magától. S itt értesültem, erről a szégyenletes tényről, amit ugyan nem a fogadós mondott el, hanem a pletykás felesége, mégis olyan erővel hatott, hogy legszívesebben szíven szúrtam volna magam. Kínlódtam hosszú időn át, s a megőrülés határán jártam, hisz elárulva, becsapva éreztem magam – mondta szemében szomorúsággal apám. – Bár mára már elfogadtam a tényt, úgy gondoltam nem kereslek fel, hisz a büszkeségem még megmaradt. – mondta egyszerre a szemembe nézve.

Felálltam, s a kivezető utat kerestem ebből a múzeumszerű házból. A büszkesége többet ér neki, ha nem is a saját fiánál, hát a nevelt fiánál! – mondtam magamban. Számomra ez a tény elég volt ahhoz, hogy elhagyjam örökre apámat, s ott keressek menedéket, ahol még tárt karokkal várnak.

Ahogy az ajtó felé közelítettem, a hátam mögött hangos puffanást hallottam, s lélekszakadva rohantam, hogy megnézzem mi történt, mert bár kész voltam elhagyni őt, szívemben ugyanúgy megmaradt az iránta érzett hálám, és szeretetem. A földön feküdt, védtelenül, nyugodtan, s csak a szuszogása hallatszott, ahogy hozzáhajoltam. - Apám bocsáss meg! – mondtam neki félhangosan, s szememben megeredtek a könnyek. Minden erejét összeszedve rám nézett, s csak ennyit mondott ziláltan, mielőtt kilehelte volna lelkét: - Te bocsáss, meg Fiam!