Mégis

a tekintet
az égre jajdul
s visszaszáll
a földre

fenn is
lenn is
halál vár
tudja mind
ki körbeáll
hogy nincs remény
a vas kemény
az ín szakad
és vér fakad
és nincs eső
és nem süt Nap
és nincs erő
és elhagynak
megtagadnak
s nem szakad
arcukra az ég
csak a föld rendül
e kiégett
aszott anyaöl
megszüli a fájdalmat
korán
túl korán
későn
túl későn
ezer s még ezer év
puha gyolcsa nem rejtheti
latrinába dobtuk
s visszatért
szemétre hánytuk
s visszatért
szomszéd küszöbére loptuk
s visszatért ajtónk elé
máig is ott kaparász
hosszú
álmatlan
éjszakákon
szép könyvekbe írtuk pedig
rácsaptunk ezernyi bőrkötéses fedélt
sújtottuk míves arannyal
iniciálé-cirádákkal fojtogattuk
s hullakéken is visszatért

a tekintet
az égre jajdult

„uram miért hagytál el engemet”

s visszaszállt
a földre

ezer meg ezer év
mégis ugyanazok
álljuk körbe

karddal
lándzsákkal
kalapáccsal
s szegekkel

Szeged, 2006. április 18.