Ócska árnyékká retusál a pusztuló idő Valami alaktalan félelem ődöng körül Mint nem múló kontrasztos délelőttnek: Fogatlan kántáló, rút cigányasszony örül
Egy óriás festmény előtt állok igézve Mely durva ecsetvonásokkal próbál betölteni Finom pókhálójú megszámlált végtelent Értelme nincs, egészen zord, szinte emberi
Most képcsarnok, hol mozdulatlan feszülnek Egymásnak húszméteres sebzett angyalok De ne higgy neki, máskor másnak formál teret Azt idézi, amit láttál, vagy ahogy látni akarod
Bizony, elszédülsz, sötét freskók omlanak rád Fényszóró vakít egy elnagyolt arc szemében Sodor, kinevet, tükröt tart a portrék sora Habot ver ajkadon a tajték, s megéget a szégyen
Keresed, merre a kijárat, de tudod is botorkálva Hiszen rólad, magamról szól e furcsa tárlat Reccsenő, régi parkett, üres keret rémít elöl S a csuhás alak elviszi a kivágott vásznat
2006-04-18
|