A búcsú édes-bús ízét éreztem az ajkaimon. Ez az utolsó csók volt, és amikor a szemedbe néztem, láttam, hogy ezt te is tudod. A forróság, amit a bőrömön hagytál lassan kihűlt.

Összegyűjtöttem minden erőmet mégis gyengének éreztem magam ahhoz, hogy megtegyem az első hátráló lépést. Könnyek gyűltek a szemembe, amiket erőltetett mosollyal próbáltam meg ellensúlyozni.

Engen is magával ragadott a búcsúval járó illúzió, a remény. A remény, hogy viszont látlak még, s hogy nem ez az utolsó ölelés. Ezzel a tudattal vigasztaltam magam. Már volt erőm a szemedbe nézni, de a könnyeimet nem tudtam visszatartani. Csendesen, szabadon gördültek végig az arcomon, tükrözve szívem mélyről jövő bánatát. A te tükröd a szemed volt. Rajta keresztül láttam a gondolataidat. Te is szenvedtél. Belém kapaszkodtál és így még nehezebbé tetted az elválást. Tudtam, hogy meg akarsz őrizni az emlékeidben, ezért nem tagadtam meg tőled ezt a pár pillanatot. Nekem is szükségem volt rá. Azt sem akadályoztam meg, hogy  a karod a testem köré fonódjon és megölej.

-Szeretlek- suttogtad csendesen a fülembe. Aztán elengedtél. A karod után akartam nyúlni, hogy még utoljára érezzem a kezed a kezemben, de ehhez is túl gyenge voltam.

Ezt a helyzetet gyorsan kihasználta a testem, és lábaim hátrálni kezdtek. Látszólag engedtél, dea szemeddel még marasztaltál.Mélyen magamba zártam ezt a képet: ahogy állsz,némán, az őszi szél borzolja a hajadat, az arcod pedig piros pozsgás lesz a közeledő tél zord hidegének érezte miatt. Látom magam előtt, amint nézel, és sírsz könnyek nélkül, egészen addig, amíg lefordulok az útról és eltűnök a házrengetegek keskeny utcahálózatában.

Már akkor tudtam. Tudtam, hogy nem látlak többé. De reménykedtem. Ezt teszem most is, ahogy a könnyeimmel áztatom az ölemben fekvő virágokat, itt a sírod fölött...