| Fekszem az udvarban, s nézem a csillagokat. Szememből könny csordul ki. Nem így kellene történnie. Már mindegy, a levegő szép lassan elér a szívemhez. Nem lehet visszafordítani.
Gondolkozom. Elmosolyodom mikor eszembe jut, hogy mindenhol azt lehet olvasni, meg hallani, hogy az ember halála előtt lepereg az élete. Van benne igazság, bár én csak átgondolom a múltamat.
A családom, mely szinte bedobott az élet sűrűjébe, mondván ebből tanul az ember.
Majd megtanulja legalább mivel, hogy kell bánni.
Hát egyet biztos megtanultam: Ilyen család nekem nem kell!
A régi barátokon, kik a bajban ott voltak, s meglepő módon sokan álltak mellettem a bajban. Ám igaz barátnak mégis egyet mondhatok. Voltak összetűzések köztünk, mégis egy-egy vita után mosolyogva öleltük át egymást, mondván már megint hülyeségen vitázunk.
Az idő teltével a mi sorsunk mégis különvált. Kifogásokat találhatunk, hogy ki miatt is ment tönkre, de nincs értelme.
Ami egyszer elromlik, az többet nem lesz a régi.
Ma már családja van. Van egy kisfia és egy szerető férje.
Mindig nekem volt a nagy szám, engem csak kihasználtak.
A szerelem. Ebben én nem voltam már szerencsés. Naiv voltam, hittem minden szép szónak. Hinni akartam.
A csajok sokszor riválisnak tekintettek, jóformán féltették tőlem az éppen aktuális barátjukat.
A facéroknak pedig kihívás voltam.
De amit én igazán szerettem volna, azt nem kaptam meg.
Már nem is fogom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már nem is akarom.
A szívemhez kapok. Begörcsölt.
Hát ilyen hamar vége lenne?!
Lelkem küzdeni akar, testem megadja magát.
Jobb lesz így, minden jobb lesz, mondogatom magamnak.
A csillagok eltűnnek előlem. Szememet már nem bírom kinyitni.
Arcomról eltűnnek a fájdalom nyomai, a megkönnyebbülés veszi át a helyét.
Egy utolsó könnycsepp gördül le az arcomon. |
