Senki vagyok!
Darabokra törtem.
Mit boldogságnak hittem-
csak árbárd volt,
de én valóságnak véltem.
Ahogy a felkelő nap első sugara,
végig vonul a mezőn,majd
bekúszik az erdőbe,
végig a fákon-
úgy eszméltem fel,
milyen mocskos álom
rabja is lettem,álnok módon.
Nyalogatom sebeim
-mert ez most jó.
Én tudom hol fáj,
mi a jó ,és hogy jó.
Dagatra bögött szemeim
már nem látnak,
a fejem egy nagy kő,
gondolkodni,nem fog ma.
Szívem,oh a szívem...
Talán ma megszakad,
és a halál védő szárnya allatt,
végre megnyugodhat.
Nem lesz több fájdalom.
Nem lesz több bánat.
Nem lesz több sírás.
Nem lesz több ordítás.
Nem lesz több pofon.
Nem lesz több hazugság.
Nem lesz több "alázat"
mert nem lesz ki megaláz.
És nem leszek én se már.

De most még vagyok!
És annyira fáj!
Halljátok!Nem bírom!
Miért kell,hogy bántson,
az kiért odaadnád,
a fél veséd,
a májad egy darabját,
és a szíved is ha kérné,
mert nélküle ugyse élnél,
mert csak érte léteztél.