Egy pad. Egy park. Egy tó. Sok virág, fa, kacsák.
Nyugodt, zsongó környezet; tavasz, újrakezdés.
Az ölemben díszcsomagolás: szép papírtasak.
Kis, aranyozott, bordó műbőrrel bevont doboz, benne hely: két gyűrűnek.
Elegáns üzletből való, drága gyűrűknek, még akkor is, ha az anyaguk "csak" ezüst.
Egyszerű minta: körbefutó, fonott hatást keltő körömvégnyi benyomódások.
Napfény csillan a szélén.
Hajamba kap a szél.
Gyerekzsivaly.
Játszódnak...
Rég nem találkoztunk.
Hogy normális hangnemben szót tudtunk volna váltani, annak már van több hónapja is.
Képtelen elhinni bizonyos dolgokat.
Például azt, hogy tényleg van olyan ember, aki nem egyik kapcsolatból a másikba, egyik szerelemből a másikba menekül; tényleg van olyan ember, aki nem tart egyszerre több szeretőt: ha az egyik nem ér rá, a másik igen. Például van, akinek nem a szex az élete.
Csak egy-két dolgot mondtunk egymásnak.
Csak az add vissza ezt, add vissza azt.
Csak az ez a te hibád volt, az meg a tied.
Csak az ilyen szemét voltál, meg olyan, és nekem különben is csak "arra" kellettél.
Csak a most miattad nem tudok hol aludni.
Csak a nekem jobb munkám van, mint neked, és sokkal többet is keresek nálad.
Csak az ennyit köszönhetsz nekem, te meg annyit nekem.
Nélkülem semmire se mentél volna.
Nélküled mennyi mindent megtehettem volna.
Megsimogatom ujjamon a gyűrű helyét.
Mély nyomokat hagyott.
A bőrömön is.
Beteszem a dobozba.
Csak egy. Mellette tátong a fehérbársony.
Özveggyé tettél, mert megölted számomra azt, akihez hozzámentem. Ismeretlenné tetted önmagad számomra, ezeddig takargatott tulajdonságaid, milyenséged által.
A halottakat feledni kell.
Beteszem a dobozt a zacskóba.
Eredeti csomagolás. Mosolygok. Szépen megőriztem.
Legalább ezt, teljes épségében.
Nem csak én, de én is hibás vagyok.
Azt hiszem.
Azt hiszem, már megtanultam a leckét.
Volt rá alkalmam.
Három.
Háromszor majdnem egy év.
Kicsit több, kicsit kevesebb, de mit számít, a lényeg nem kopik.
A lényeg megérthető rövid idő alatt, egyszeri elmondásra, csak van, aki sajnos nem figyel.
Három.
Három összeköltözés.
Három anyós.
Három fajta pótszer.
Három gyűrű.
Három legyünk barátok.
Háromszor ugyanolyan szánalmas dühkitörés, amikor tényleg barátként tekintettem rájuk.
"Újra és újra láthatod ugyanazt, ugyanúgy, ugyanott..."
A kacsák nagy szemeket meresztenek rám.
Na most dobom a fél kalácsot a kabátom alól, vagy megtartom magamnak?
Felsétálok a hídra.
Leteszem a korlátra a kezeim, a fejemet melléjük.
Nézem a vizet.
Nézem a büszkén úszó kiskacsákat.
Nézem a napozó halakat a felszín alatt.
Nézem a zacskót a kezemben, azon gondolkozok, vajon milyen mintákat rajzol majd rá a felfröccsenő víz.
Nézem a vizet, próbálom kitalálni, meddig gyűrűznek majd el a hullámok.
Nézem a víz sötétjét.
Vajon örökre képes elnyelni mindent? Mindent azokkal az emlékekkel együtt, amik hozzátapadnak a sársírra ítélt tárgyakhoz? Vajon az elbomlott emlékek íze nem keseríti meg a feloldódott kenyér és kalácsmorzsákat?
Este tizenegy és fél tizenkettő között sétáltunk a Bajcsy-Zsilinszky úton.
Nem volt hideg, de nem is volt túl meleg. Talán egy kis sár, vagy hódara díszítette az utat.
Az egyik zebra közepén egy csomag hevert.
Megállított. Nézegette. Rálépett.
Mit ad Isten, nem volt üres.
Felvette, kinyitotta, megnézte. (Csak egy gyűrű.)
Azt mondta, ez föntről jött. Már akart venni nekem egyet.
Azt mondtam, hát legyen, és fölkerült a jobbik gyűrűsujjamra.
Elengedem a tasakot.
Még látom ahogy a felszínen lebeg, miközben hátat fordítok.
De nem fogok utánaugrani.
Nem fogok köveket dobálni utána, hogy minél hamarabb elsüllyedjen.
Ez már nem az én dolgom...
|
