lehetnék bárki,

hát vagyok akárki,

lehetnék egy csók az ajkadon,

vagyok bogáncs hajadon,

lehetnék az, mi a vágy,

lélek, angyal, és nem tárgy,

nem egy eldobott csikk,

és lehetnék ártatlan gyík,

de lettem gyilkos krokodil,

egy őrült, egy debil,

és lehetnék kedves, a kedvesed,

ám vagyok morc, ki szenved,

bármi és bárki lehetnék,

de átgázolt rajtam az élet, e szörnykerék…

lehetnék szellő,

apró, tekergő,

ki csintalan kerget

egy papírszeletet,

ki port kavargat,

szirmot szaggat,

nekem a nyárfalevelek

ütemet vernének,

én sípolnék közben,

így andalognék égi zenében,

és kéményfüstöt,

felhőcsücsköt

tekergetnék,

ha szellő lennék…

de vagyok vad vihar,

ki hurrikánt csavar

föld és ég között,

átvágtatok nyugalmad fölött,

orkán vagyok,

zúgva fát csavarok,

és szemekből könnyeket,

kergetek embereket,

törve-zúzva,

ordítva és visítva,

bömbölve és álnokul

csapok arcodba vadul,

testeket, lelkeket marcangolok,

mert vihar vagyok…

lehetnék éppen fénysugár,

kis kíváncsi, de puritán,

simítnám pillangók szárnyát,

mezők mézszagú virágát,

színeket varázsolnék az égre,

ablakon lesnék be félve,

titkokat kikutatva,

s mulatva rajta,

víz tükrén ugrálva

csillám-hullámokat gyártva

játszanék, s te nevetnél,

és szeretnél,

és lennék űrben száguldó madár,

mert ilyen a fénysugár…

de én az éj vagyok,

sarok mögött lesben állok,

s rémekkel álmodsz, ha jövök,

senkin meg nem könyörülök,

titkokat árulok pusmogva,

sötétben bujkálva,

és barátom a tolvaj, a gyilkos,

az áruló, a cinikus,

csak röhögök huhogva,

fekete takarót vetek a mocsokra,

kéjbe csábítok nőket,

gyermekeket ijesztgetek,

és látom fikarc-életed végét,

mert én vagyok a sötét…

lehetnék kedves dallam,

vagyok izzó lávafolyam,

lehetnék pipacs szirma,

vagyok tövises akácfa,

lehetnék édes íz a szádban,

vagyok kopasz szikla a tájban,

lehetnék ölelő kéz,

pillangó, méz,

de lettem e vad világban

maga a düh, vicsorgó vadkan,

és elárulom

legnagyobb titkom,

mert ezzel is fájdalmat okozok:

én mindig hazudozok…