A lány télen,nyáron egy szőrmesipkát hordott.Sose láttam anélkül.Persze emellett is voltak fura szokásai,mint például hogy hangosan nyávogott, vagy hogy hátrafelé ment az utcán. Senki,soha nem tudott meg róla semmit, csak azt,hogy a szőrmesipka nélkül nem ment sehova,nem távozott sehonnan. Szemei idegesítő sebességgel pásztázták az embereket,akik viszont idegesítő figyelemmel kísérték egész "utcai életét".Ha beleugrott egy pocsolyába, és homlokig sáros lett,akkor is. Ha üveget rúgdalt a peronon, akkor is. Akkor is, mikor a padon ülve, negyven fokos kánikulában kis patakokban folyt az izzadtság a nyakába. A madarakat etette, vagy a fára mászott, mindegy volt. Magas volt, feltűnően rövid lábakkal, amik ügyetlenül csámpáztak ide oda. Hatalmas nagy szemüvege a hatszorosára nagyította figyelő szemgolyóit.A koponyája csökött volt,lapos, aránytalanul lapos és kicsi, rövdre nyírt, borzasztóan előnytelen hajjal. Általában szoknyát hordott, ami szintén rémesen állt rajta. Cipője ormótlan, úgy kapált vele, mint egy ló, hébe hóba dobbantgatott, ha a lépcsőfokoknak végeszakadt,ő pedig még nem akarta, hogy végükszakadjon.
Egyáltalán nem érdekelt senkit, hogy ki ő, mit csinál, honnan jött, hova tart. Néha megismerkedett a vonaton pár emberrel, akik addig azt hitték, toleránsak. De a lány nem kímélte őket se. Vérvörös arccal bámultak aztán ki az ablakon, átkozva meggondolatlanságukat. A lány hangos volt, ordenáré, és kimondta, amit akart.
-Vegye már el onnan azt a szatyrot,mert ideülök!-Aztán oda is ült. Elővett egy almát, beleharapott, és másfél órán keresztül csak nyalogatta a kiharapott részt,néha a héját, amíg le nem szállt a vonatról.
De ezen megnyilvánulásai nem voltak elegek ahhoz, hogy az emberek kíváncsiságát felkeltsék. Egyesek undorodtak, mások vihogtak, mások meg parodizálták, és hülyének kezelték.A lány sokszor beugrott a csapdába, leült egy társasághoz, akik aztán végig rajta derültek. Mindegy. Ő azthitte, vele derülnek.
A lényeg egy, az embereket nem igazán izgatta Nóri, ez a nagy debilség. Ez a megtestesült infantilizmus és szabadság. Az emberek csak vihogtak és kritizáltak. Súgtak, búgtak a háta megett, az orra előtt, nekik aztán édes mindegy volt, egy percnyi derűt egy életért. Egy percig jót röhögtek. Élcelődtek, nagy vígan parodizálták azt, aki már önmagában is egy paródia volt. Így teltek az évek, nagylány lett a nagylányból. Nóri szoknyái mind rövidebbek lettek, ellenben a lába sose lett hosszabb. Haja se. Tulajdonképp minden ugyanolyan maradt, mint előtte. Az utasok, a kalauzok, a bolti eladó, a kutyasétáltató, a fiatal italforradalmárok, a rettentő toleránsak, az öregek, a vének, a csúnyák és büdösek egyaránt kinevették a groteszk leányzót.
De kegyetlenek vagytok, ti emberek! De kegyetlenek! Bár isten szent színe előtt mostan íziben vallomást is tennék.
Én, e sorok írója -ha nem is mindig- de példa elég volt rá, hogy magam is megmosolyogtam a hatalmas, bolyhos szőr fejfedőt. Én, aki magát nem tartja kegyetlen embernek, egyszer se vettem tudomást a leányról, aki pocsolyákba ugrált, pusztán saját akaratából, nem törődve azzal, mit gondolnak a többiek. (itt meg kell jegyeznem, én igen szimpatikusnak tartottam a pocsolyába ugrálást, és haladéktalanul csatlakoztam Nórihoz, de nem tekintetettem egyenlő partnernek őt, ő pedig engem igen.)
Én, aki papíron kiállok az emberi jogok, és az igazság mellett, én, aki ócsárolom az embereket közönyük miatt, voltaképp magam is közönyös volnék. Olyannyira, hogy bár Nóri, miután többször összefutottunk az utcán, és ezt ő a véletlen kellemes fintorának tekintette, elhívott engem magához teára, én ezt visszautasítottam, és már a kérdés elhangozta után tudtam, hogy hiába a kitérő válasz, sose fogom megnyomni a csengőt, vagy bekopogni hozzá.( ez azt jelenti, hogy tudtam, sose fogok elmenni hozzá.)Egyszer. Egyetlenegyszer mentem el valahova csakis és kizárólag őmiatta. Elvégre ki ez a Nóri nekem?Megkérdezhetnék, minek nyűglődöm én emiatt a nagyranőtt pojáca miatt. De nem. Mert gyötör a furdalás. Éjszaka jeges béklyók fognak vissza az álomba, nem tudok felébredni, bárhogy is akarom. Ott lebeg Nóri, egy hatalmas léggömbön, mumifikálódott keze pirosan csillámló almát forgat. Felém nyújtja, én nem fogadom el. Erre leesik a feje, és a kiálló gerinccsigolyákon fehér férgek kúsznak fel az égbe.
Mikor végre elhatároztam, hogy meglátogatom( ami jóval az álmaim előtt ötlött fel bennem), addigra tulajdonképp már mindegy volt. Nóri az ajtófélfába szerelt hintacsavarra tekerte a lepedő egyik végét, másikat a nyaka köré. Kezei szabadon csüngtek finoman lengő teste mellett. Igazán, nagyon kívánhatta már a halált. Olyannyira, hogy a reflexei sem működhettek addigra emberi módon, nem kapkodott a nyaka felé, hogy lefejtse onnan a szorító hurkot. Csak elengedte magát, s egy utolsó, nagy levegőt szívott a szobában, naggyából pont akkor, mikor én a reggeli kávém után elszívtam egy jó erős cigarettát az erkélyen. Különösen szép reggel volt, a lombokban fiókák sivítottak anyjuknak a friss férgekért versengve. Nyakkendőt akartam kötni aznap, de olyan füllesztő volt az idő, hogy úgy éreztem, megfulladok, így valami mélyen dekoltált, lenge, könnyű fehér ingbe bújtam.
Elhatároztam, hogy meglátogatom. Nem sokkal később meg is tettem. A temetése hagyományos volt, a szülei kis, agg emberek, barátságtalanul szemlélték az érkezőket.Gyűlölettel teli volt a tekintetük. Szemrehányó.
Mi jogon? akartam volna kiáltani nekik.De aztán észbekaptam, és lebámultam a gránitkoporsóra.Mintha enyhe dobogás szűrődött volna ki, mintha valaki a cipője orrával kapálná a koporsó falát.
A torra már nem volt pofám elmenni.Nem volt pofám nekem semmihez. Levegőt venni is sértőnek éreztem. A temetésre sokan eljöttek, ímmel ámmal elmotyogtak egy "ámmnyám,jámm jámm,"-ot, aminek semmi értelme nem volt. Hozzátettek egy "igazán sajnálom,remek lány volt ez a Nóri"-t és elhúztak. Azt se értem igazán, mit is kerestek ott. Hiszen miattuk végeztetett be oly korán a leány. Vádló tekintetük, közönyös undoruk miatt!
Vagy mégsem. Később a sors egy igen furcsa kis fintor öble úgy sodorta a dolgok folyását, hogy jóban lettem az agg szülőkkel. Együtt boroztunk, jót beszélgettünk. Az apa néha elszomorodott, ha Nóri szóba került, aztán megemberelte magát, és remegős kis hangon mélyet sóhajtott.
-Istenem, ez a Nóri..
Nem akartam én semmit se kérdezni, izmaim ideges görcsbe rándultak, combom merev lett a zavartól, ha kényes témához értünk a társalgásban.Feszengve vártam a folytatást.Zavaromban elővettem egy cigarettát, és ide oda kapkopdtam vele.Rájöttem, hogy a szülők nem dohányoznak, és eltettem.
-Jaj, elnézést,elfelejtettem.-mondtam igen zavarban,majdnem suttogva.Az apa csak legyintett, aztán a mozdulatot félbehagyva rámnézett, és kért egy szál cigit.Tűzzel kínáltam,és ő csücsörítve a szájába vette a cigarettát.Borzasztóan köhögött.
-Tudja sokszor álmodom vele.-nem kérdeztem rá, tudtam.-álmomban fehér ruhát visel, és zöld szőrmesapkát.
Majdnem olyat, amit tőlünk kapott egészen kicsiny korában.-elmerengve nyugtatta maga mellett az égő cigarettát,amiről a hamu aztán a cipőm orrára esett.-Nyúl!-kiáltott fel hirtelen, panaszonasan, s ráborult zokogva az asztalra.Utána az apa felegyenesedett, és maga elé nézve elhadarta a történetet.
No hát ez volt a jelenet, ami után kiderült egy vallomás keretében, hogy valójában mi történt a reggelen, mikor Nóri a lepedő egyik végét becsomózta, másikra ügyes hurkot kanyarított, pont akkorát, mint a feje, csúszóhurok volt.Elöző éjjel a vonaton ült, hazafelé.Szőrsipkája a fején, mint mindig. A fiatalok (mint azt már a korábbiakban le is írtam), igen szerettek vele, s nem éppen szalonképes szőrsipkájával élcelődni. Nóri naiv volt, humora természetesen egyszerű, csakúgy mint elméje, nem látott át a szitán, s őszintén örült, ha valaki dícsérte fejfödőjét. Az iróniáról azt gondolta, valami állat lehet. Állat. Tán nyúl.
A fiatalok íziben lekapták fejéről a sapkát. Készítettek egy pár humoros fényképet,pózoltak egy sort, s aztán visszadobták Nórinak a szőrdarabkát.Ám Nóri szőrsipkája abban a minutumban, hogy a más koponyáján simuló fejbőrhez ért, azon belül a hajhoz,s haja büdös zsírjához, már nem volt a régi. Megszűnt A Fejfedőnek lenni. Nem volt többé a Kultikus Kalpag.
Nóri kieresztette a könnyeit, hazáig bömbölt, rúgdosott mindent, ami a lábához ért. Macskát, sörösdobozt, kutyaszart.Ám mire hazaért, rátalált a megoldásra. A nyúl.
Gömbi, született Füles, a szürke-fehér foltos házinyúl, vöröslő szemekkel, kedvesen nézegetett kifele álmosan az udvaron lakhelyéről. Nóri lármája őt is felverte. A nyúl nem szolgált semmilyen célt. Csak úgy volt.
Szokás mondani, hogy a sátán gonosz, és szereti megviccelni az egyszerű embereket. Ezesetben vagy Nóri maga, vagy Gömbi volt esti szórakozásának főszereplője.
Nóri nyugodt léptekkel, határozottan közeledett a nyúl ketrece felé. Feltépte az ajtót, s kegyetlen mozdulattal megragadta két fülét.Az megszokta a durva bánást, talán nem is fájt neki. Szőre puha volt, orra szuszmogott.
Nóri az udvaron fogta a nyulat, és a földhöz csapta teljes erejéből.Az végig nyúlt a betonon, gerince roppant hanggal kettérepedt, vér szivárgott testéből. Nóri leguggolt, és körmeit a nyúl kis, piros szemébe vájta. Teljes erőből kaparta, utána a fűbe törölve próbálta kiszedni körme alól a véres szem-cafatokat. A nyúlnak nincs hangja. Most se sírt, már nem is lett volna mivel. Nóri a nyelve után nyúlt, s tiszta erőből húzni kezdte, amíg az ki nem szakadt.Fogait a betonon törte ki, lakli lábaival az ugrálás mestere volt, most is csak egy nagy ugrás a fejére, sarokkal. Mire végzett, az állat olyan volt, mint egy szőrös máj.Véres és szőrös.
Eredetileg úgy tervezte, a bőrét lenyúzza, új sipkát csinál, és még hozzá való kulcstartója is lesz, ami ráadásul szerencsét hoz. Nyúlláb.De az állat szörnyen festett. Nóri csalódottan felkullogott a szobájába, és-mint azt egyszer régen, egészen kicsi korában egy filmben látta- csúszóhurokkal felkötötte magát a hintacsavarra.
Az apja nem szokott rá a dohányzásra, mi is csak hébe hóba futottunk össze, amúgy normálisnak tűnt.Az anya Nóri halála után eltűnt, senki se tudta, mi történt. Egy sokat tapasztalt vén csoroszlya, aki ráadásul az utca réme, a kispolgárok hírverője és vivője egy alkalommal, amikor egymás mellett álltunk a boltban, azt mondta nkem nagy bizalmasan, hogy elutazott, messze délre, ahol abból keresi a kenyerét, hogy sapkákat meg szerencsehozó kulcstartók készít.
Én ezt hiszem is, meg nem is. Inkább nem is.
A tanulság a végére marad.Tartoztam ennyivel annak a szerencsétlen lánynak, hogy leírtam pár sorban rövid kis életének legfényesebb időszakát.A tanulság pedig: Sose nyúlkálj olyan dolgokhoz, amik nem tiédek.
