I.
Fáradtan sóhajt fel a kelő Nap reggel, Ma valamiért nincs kedve, de mégis felkel. Félve mereszti a városra szikrázó szemét Az utcákat teljesen ellepi a szemét. Végtelen karját a házakra bocsátja, De a pirkadat előtt biztosan megbánja. Egy csöppnyi szívnek, ma új álmokat adnak Bárcsak vége lenne már e napnak.
II.
Lélektelen falak egymáshoz simulnak, Ezersötét szemeik lassanként kigyúlnak. Közöttük utcák, hidegkőkemények Gyérdíszként meggyötört járdaszegélyek. Oldalukon tántorgó fák lombja, A szél bennük mélabús, lomha. Didergő rémület kapja el a szelet, Egy ház sarkán valaki megjelent.
III.
Asszonyka lépdel magában, némán Nem látja senki, de mégis fél tán. Fáradtkék szemeit maga elé mereszti, Minden lépésével a boldogságot meneszti. Karján apró, kisgyermeket cipel, Kabátkát és piszkos sapkát visel. Fejét, anyja vállára hajtja Csukott szemeit az álom áthatja.
IV.
Csak eme csonka család menetel a kihalt utcán, A bámészkodó fák sem állítják meg útján. A nő szíve egyre hevesebben dobog, Lelke mélyén már sír, zokog. Tudja, hogy most mit kell cselekednie, Oly szörnyűt, mert a jót el kell engednie. Mi eddig sokat jelentett számára, Ezután Ő lesz a fájdalom árvája.
V.
Elérkezik egy rideg épület elé, Mely előtt hosszú lépcső közelít felé. Megtorpan. Lábain mázsás súly nehezedik, Szemeire sötét fátyol ereszkedik. Kétségbeesve hirtelen körülnéz: "Bárcsak lenne legalább egy segítő kéz!" Ami Őket tenyerébe rejtené, S egy jobb világban letenné.
VI.
De most senkire sem számíthat Egész szívét átjárja a bánat. Elveszik most kit a legjobban szeretett, A Sors, Vele ilyet hogyan tehetett? Tépelődve áll, fusson-e vagy maradjon? Fontos döntés ez, mi bármely lelket agyonnyom. Száját harapdálja, küszködik könnyeivel, Nincs más választása, döntenie kell!
folyt.köv.
|