...folytatás...
VII.
Nyikorogva nyílik ki a bejárati ajtó, Felébred a vállára boruló kis alvó. Lépdel fölfelé a nő, meg-meg állva, Minden lépcsőfokon megremeg a lába. Valaki húzza felfelé, de Ő nem akar menni, Fülébe súgják:"Most jót fogsz tenni!" Sápadtan mosolygó arcok fogadják, Szemeikkel szívét tépik, átkozzák.
VIII.
A gyermek nem is sejtheti hová került, Emlékszik, hogy anyja karjaiban álmoba merült, De másra nem, s kíváncsian figyel. Ő az kit most senki sem irigyel. Az asszony félelemmel néz az ajtóból befelé Futna, szaladna, de nem be, hanem kifelé. Hideg kéz ragadja meg hirtelen vállát, S behúzza a sötétbe, ahol már nem lát.
IX.
Az ajtó szörnyű robajjal csapódik be, Nem ismernek könyörületet a hangok se. Visszhangzik, majd belehal a csendbe A hatalmas némaságnak gyorsan engedve. Megdermed a környék, álomba borul. Rémálom ez, mely a fájdalomba szorul. Nem bántja a szél sem a hulló leveleket, Vihar lesz, mely küld rájuk gyilkos cseppeket.
X.
Esik az eső, a várost felhő takarja, Eltűnt az utcákról a nap fényes karja. Vizes már a beton, s kopognak a könnyek, Egy boldog szívet a mai napon megtörnek. Pocsolyák gyűlnek össze, sokasodnak máris Nyeli a koszos vizet szüntelen a kanális. Elnyom az eső hangja már szinte mindent, Jöhet a változás, s az Ég kezével intett.
XI.
A nyikorgó ajtó ismét kinyílik. "Ne tedd meg!" Csak a fák kérlelik. Mégis kilép rajta az anya, már egyedül, A lába futva viszi, az épülettől menekül. Minden felhő pont fölé vágtázott, Haja és ruhája teljesen átázott. Bosszút esküdtek a tanuk ellene, Most végre egy új nap kellene!
(Folyt.köv.) (befejező rész) |