Halotti beszéd

Látjátok feleim szemetekkel mik vagyunk,
Por, és hamu vagyunk...
A belélegzett anyai csók,
a vágy ölén pihegő létben magunk,
feledve hősként, értékként,
mi magyarok. Siratjuk, mi volt.
Látjátok földünk porának nyoma,
talpunkra ragadva... Vándorok vagyunk.
Szívünkben ékként viselve terhet,
üldözhet minket a sors, meg is verhet,
de bennünk él őseink vére, 
megmaradt magunknak magányos záloga.
Nézz körül! Értelmet keresve, csüggedten
lehúny a szem. Csak érzed,
ahogy dobban benned a szív,
ahogyan lüktet benned a véred...,
egy bölcsődal ritmusa cseng halkan,
magyarul zengve, otthonról, régről,
szeretetben.
Széthullott levelekként, széllel hadakozva,
sodortattunk el, 
Mint viharvert fa tépázott lombja
borul a magyar az ősi halomra,
mindre kinek nevét körömmel véstük,
karddal, tűzzel égettük örökre,
mind kit a nagy anyaföld ölel,
s idegen falak épültek fölötte.
Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk
Por, és hamu vagyunk,
eladott hegyek, idegen bor
a magyar ajkakon, villogó idegen szavak
a vérző magyar falakon.
Csodálva tekintesz a Szent koronára,
s csodálva gondolsz a régi hazára...
Veszett fejsze nyele..., s legyintesz törten
a lemondás átka homlokodra vésve
kísért otthon, és kísért mögöttem.
Látjátok feleim szemetekkel....
Mik vagyunk mi? Csak hamu, és por
Egy elfeledett nép, mit eltemet a kor.