Kéj. Kéjes sikoly az éjszakában a szegényesen kivilágított szobában. Izzadt testek összefonódása, artikulálatlan hangokban kifejezett szenvedély. Lassuló pillanatok, gyorsuló légzés, kapkodó ölelések, kapaszkodás a múló pillanatba. Ordító beteljesülés, halkuló zihálás, elernyedés. Napfényes reggel szűrt fénye a függönyön át. Egyedül ébredés. Halk zörejek a fürdőszoba felől. A lány kezével félretúrja éjjel összekócolt fürtjeit. A szobaajtóban feltűnik a kvázi idegen. Félszeg mosolya egyszerre zavarba ejtő és izgalmas. Szótlan öltözködés, gyenge próbálkozás beszélgetés kezdeményezésére a férfi részéről, amire félszeg hallgatás a válasz. – Látlak még? – Hát hogyne. Telefonszámot kér. Sután nem érti a tréfát, hogy 555-el csak az amerikai filmekben kezdődnek telefonszámok.
***
A lány a zárral matat. Bentről érkezik a kéretlen segítség. Az ajtó kitárul. Férje az, kezében tejes dobozzal. Szótlanul vonul vissza a konyhába. A lány követi. Leroskad az egyik székbe. Párja háttal áll neki. – Nem voltál itthon az éjjel. – Valóban. – Aggódtam. – Nem kellett volna. – Hol jártál? – enyhe remegés a hangjában. Reggelijével az asztalhoz vonul, leül. Dacosan nem néz a másikra. – Megcsaltalak. Egy pillanatra megáll a kezében a kanál. Aztán folytatja. Mi az Úr Isten ez a tagadás? Tölt még magának egy kevés tejet. A doboz enyhén remeg a kezében. Hangja újra nyugodt. – Miért? – Csak. Eszik tovább. A lány karba fonja a kezét. Ennyi? Hát ennyi az egész? – Értem – mondja az végül. Mit értesz? Mit értesz, a kurva anyád? Fogalmad sincs. A lány otthagyja az asztalnál. Egy hétre rá otthagyja más értelemben is.
***
– A kétség sem fér hozzá. Ön terhes. Mi az anyádat beszélsz te? Várakozó tekintet az orvos részéről, értetlen a lány részéről. Mi az, hogy terhes? Az orvos elérti a csendet. – Még nem késő. – mondja. A lánynak pengényi az ajka. A szemével próbálja felnyársalni az orvost, fertőtlenítő szagú köpenyén keresztül. Amaz elszégyelli magát, egy darabig a földet vizsgálja maga előtt, majd a kartonra szegezi tekintetét. – Az ápoló ad időpontot. Jöjjön vissza kontrollra. Ennyiben maradnak.
***
Félig üres étterem, fátyolos fények, fátyolos nap. A lány fátyolos tekintete. – Teherbe estem – mondja volt kedvesének. Amaz megmerevedik újdonsült kedvese ölelésében. Kényelmetlen a csend, amiben osztoznak. Hervad a mosoly. Ideges fészkelődés. – Mit vársz tőlem? – kérdezi. A lány félretekint. Maga sem tudja. – Számíthatsz rám, tudod. Anyagilag, és máshogy is. – kerüli új kedvese rosszalló pillantását. – Persze – mondja a lány. Ennyiben maradnak.
***
Magányos az este. Odakint szárnyait bontogatja a fagy. Halk zene szól. Csupán csak megszokásból. A lány az ágyon fekszik. Kezét hasán nyugtatja, ahol az új élet szunnyad. Még egyet húz a vodkás üvegből.
***
Zord tekintetek, koncentráció, gyöngyöző homlok. A szülőszoba hányás-zöldje, fertőtlenítő szag. Közszolgálat. Legális terror. A lány az ágyon fekszik. Arcán fájdalom, és az akarás grimasza. – Nincs már sok hátra – mondja az orvos. Tudod is azt te. Csináltad valaha, bazdmeg? – Még úgy két óra, és jön a baba. – mondja – Addig csak ügyesen. – idegenül és esetlenül hat, ahogy megveregeti a lány kezét. Kirázza tőle a hideg. Az orvos kihátrál a szobából. – Te könnyen vagy. Csak jössz, és mész. – mormogja az orra alatt a lány. Az ápoló cinkosan mosolyog. Szúrós pillantás a jutalma. Kisomfordál hát ő is.
***
– Mindjárt meglesz, már-már látom a fejét – mondja az orvos. Most már gyöngyözik az ő homloka is. Fene tudja, mitől. Most látod, vagy nem, bazdmeg? Még egy óra szenvedés. Ki tudja, hány napnak rémlik. Nincs, aki fogja kezét. Végül megszületik. Vesztére. Vészterhes a csend. Percekig tart. Nem sír fel.
***
Aprócska a sír, ami fölött állnak. Csak ők ketten. Nincsenek már könnyek. Elfogytak valahol. Csak a csend van. Szép a tavasz. Valakinek, valahol. – Ne haragudj, hogy nem voltam ott – átértékelődött azóta a nászút, ahol akkor éppen volt. Legalább ennyi. Dögöljön meg a szomszéd tehene is. Válasz nincs. Még vagy tíz percig állnak. Aztán a férfi elindul. Előtte még utoljára a lány vállára teszi a kezét. – Sajnálom. – és azzal elindul. A lány utána fordul. Könnyesek a szemei – lám, mégsem fogynak ezek el soha. – Dögölj meg! – ordítja. A férfi megfordul. Értetlenül néz. Könnyes már az ő szeme is. A lány nem szeret magyarázni. De látja az értetlen szempárt. Meghalni volna kedve tőle. – Dögölj meg, amiért ebben az egy érintésedben több volt, mint öt év szerelmében! Hideg szél fúj. Dermesztő a rájuk zuhanó csend is. Ennyiben maradnak.
|