Idegen ágyban feküdtél, sápadtan, fehéren,
mint egy elveszett, sírós gyerek, olyan riadtan,
és - mert a világ nem állt meg érted - elhagyottan.
Az üres csendben csak anyád és én voltunk veled. Szótlanul ültünk az ágyad két oldalán vele,
ahogy két kőszent őrzi a sírkerti nyugalmat.
Kerestük a jó szót, látván, a másik is hallgat,
s legfeljebb mosolyogtunk néha: lásd, nem kell félned. Pedig száz szó tolult akkor egyszerre a számra,
mondtam volna, hogy nem vagy elveszett a világban,
s hogy ne félj, nem érhet semmi baj, mert vigyázunk rád. Mondtam volna, hogy látod, milyen jó barát vagyok,
és elmondtam volna azt is, hogy féltelek nagyon... -
Végül csak ültem ott, csendben vigyázva, mint anyád. |
|
|
|
|
