Nehezen verekedte át magát a Moszkva tér embertömegén, pedig még a föld alatt volt. Levegőtlen, üres terek (teretlenség), rohanó embermassza. A mozgólépcső tetején rutinszerűen nézett az óriási tábla kijelzőjén villogó értékekre. Alacsony levegőszennyezettség erős szél – április volt, szinte állt a levegő, és vagy 30 fok. Ez a szar pedig itt élcelődik rajtunk, gondolta, de megállt egy pillanatra. Szemét összehunyorította,és azzal játszott, ahogy a kis ledek fényei hunyorogva fényoszlopokká nőnek összehúzott szemében, és mint megannyi kis piros dzsinn, táncolnak, ha bólogat. A fejét ingató, félreszabott öltönyös alak lassan kiment a napra. Lerakta a csomagolópapírba tekert kis koszorút és rágyújtott…megint korán érkezett, mint általában. Ráunt a kis piros ledekre, már nem okoztak neki örömöt. A metro félhomálya után szeme nehezen alkalmazkodott a fényhez, hunyorogva figyelte a téren álldogáló vendégmunkásokat (munkanélkülieket), akik farkasszemet néztek a két kékruhás fakabáttal, akik a sarki büfé eladólánykájával kacérkodtak. Norbi lerakta a koszorút és a téren álló órát figyelte. Lali megint késett – persze nem, mert ő jött korán. A forróságban csípte a torkát a füst, nézelődött. Azon gondolkodott, miért nem volt egy osztálytalálkozón sem. Miért nem hívta fel Dobossyt egyszer sem, és miért találkozott minden nap Lalival, akit nem is szeretett igazán…Na jah, Lali.A gimnáziumban olyasmikkel csapta el az idejét, mint „diákfaragásokkal” (egyik osztálytársa megművelt kőbaltáknak nevezte) szórakoztatta a padtársát, Lalit, akinek ázott kutyaszagától mindig is rosszul volt. De örömmel zsebelte be elismerő pillantásait a tanárszekáló sorok után, mint például: „Tollamat majd szarba mártom, Azzal írom: Horváth Márton.”
Ezen jókat mulattak: Lali, az olvasó és Norbi, a költő. Most képzelhetik. A villamoson csendben álltak egymás mellett, nézték a budai villákat. A temető bejáratánál már gyülekeztek a fekete ruhás alakok: tanári kar, egy-két volt diák, családtagok. Norbi a ravatalozóhoz ment és megállt egy fa árnyékában. Akácfa – gondolta Norbi. Amíg a fehér kis virágokat csipegette le a fáról (nem tudta megállni), odament hozzá a Zsilák. Kontybafogott haja mindig is taszította a már fiatalon kopaszodó Norbit, irigyelte a dús haja miatt – ennek persze semmi értelme sem volt, és ő is restellte magát miatta, de most sem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze magában kárörvendve: ő is őszül…mire azonnal elöntötte a bűntudat: megint a kicsinyes dolgaival foglalkozik, holott ma… - Nézd Norbi: tudom, hogy nehezedre esik, de mégis. Úgy beszéltük meg, hogy mindenki mond pár szót Dobossyról. Lehetőleg szedd össze magad, ne úgy, mint az óráin. – és már ment is tovább a lobogó kontyával. Hiába, semmi sem változik, mindig is szeretett szervezkedni – gondolta, de tekintete megakadt egy hosszú, sötét hajú, kerek arcú lányon. Hát Erika is eljött...nem lépett oda hozzá, csak biccentett. A tömegben nem is fért volna oda, távolról nézte…mint gimiben 4 éven át. Kezében az akácvirággal, vele szemben Erikával.
Kicsöngettek és épp szabadult Lalitól (ég szerelmére, nagyon büdös volt), és végig Erika körül sündörgött. Négy évig nem mert odamenni hozzá, de gondolta érettségi előtt megpróbál randevút kérni…hiába, május volt, és még virágzott az aranyág, az osztályterem ablakai előtt pedig három nagy akác lógatta fehér virágait…bár a legaljáról Laliékkal lecsipegette, és megdézsmálta a kis fehér virágokat. Ha épp észrevették őket, akkor futottak Dobossy tanárnő elől. Dobossy magas termetű, szőke, metsző szemű tanárnő volt. Politikai okokból száműzték egy vidéki egyetemről ebbe a kis semmilyen gimnáziumba. Elfogadta a felkínált állást, nem derogált neki középiskolás fokon beszélni arról, amiről már egy könyvespolcnyi szakkönyvet írt. Sosem panaszkodott, nem dicsekedett, nem sajnáltatta magát. Csak tanított. Norbi később jött csak rá: őrá mondják, hogy egy fejjel magasodott a nemzedéke, kettővel a többi ember felé. Ezzel ők akkor nem sokat törődtek. Csak másztak…negyedikes gimnazisták voltak, de jobb dolguk nem lévén akácvirágot rágcsáltak a fákról. Közben harmadrangú versesköteteket olvasva az a kép kezdett kirajzolódni előttük, hogy a tavasz beköszöntét az jelzi, ha a bakfisok blúzába benyúlhatnak a negyedikes gimnazisták…de nem nyúlhattak. Hát így alakul minden, ha a fiatal lánykák nem olvasnak irodalmat. Ő azért csak továbbálmodozott ázott kutyaszagú barátjával Erikáról, a barna démonról, akinek szemében szeretett volna elveszni a negyedórás hosszúszünetben (egyébként emiatt az egy nagyszünet miatt járt be Lalival). Csak merengeni…és olyankor mindig abban reménykedett, hátha ő olvas irodalmat és benyúlhat a blúza alá. Hát szó mi szó, szerelmes volt (Erika és én- gondolta). Becsöngetés előtt minden erejét összeszedve mégis odament hozzá, és megkérdezte, szereti-e az irodalmat. Perszehogy szereti. Norbinak erre felcsillant a szeme ( ő nem érthette miért). Erika el volt ragadtatva, végre egy értelmes fiúval találkozott, akit nem csak AZ érdekel…mire Norbi elmondhatta volna, miért is kérdezte, már mondta is: este ráér, irány a Citadella (mert ott szeret leginkább sétálni). Miről akar beszélgetni? Majd hoz egy Szabó Lőrinc kötetet, mostanában azt szereti ovlasgatni...és imádja, ha felovlasnak neki.
Mire bármit mondott volna, jött a jegenyetermetű, szigorú tekintetű Dobossy. Ragyogó arccal állt Lali mellett a padban, majd ült le, és némán tűrte, hogy könyökével lökdösse és tudakolja, lesz-e randi a Gellért-hegyen, és mehet-e gejerolni (azaz kukkolni). Az óra elkezdődött, és Norbi csak nézte a három akácot, ült az ablak melletti székén (Lali miatt ült oda), és bámulta a fehér akácvirágokat és fákat…bámulta volna, ha nem rázza meg Lali:
- Füleden ülsz, Téged kérdez…
- Herr Koncz…modalverben...wissen Sie? – nézett szürke szemeivel. Érdekes párost alkottak ők az osztályfőnök-helyettesükkel, Horváth tanár úrral (aki méltatlanul lett főszereplője Norbi versikéinek, de milyen ember, aki sejpít és nyelvtant tanít). Horváth úrról mindenki tudta, hogy szereti a gyerekeket. Gyakran mondta. Dobossyról is mindenki tudta, hogy szereti a gyerekeket. Ő sose mondta. Tette.
– Megint a szoknyákat hajtja? Na, olvasson Rielkét…amúgy sincs még jegye ebben a félévben… Nézte a három akácra, hol Erikára pillantott…zavartan mondta (ebben a félévben nem először):
- De tanárnő…én nem készültem. – valóban nem volt értékelhető jegye abban a félévben, hát meglepődött Dobossyn, aki ránézett, ki az ablakon, és helyére küldte:
- Látom, idén magának nyílik az aranyeső…na üljön le. – azzal Norbi helyére is sietett.
Az ellenőrzőbe nem került jegy, Dobossy Norbit nézte egy darabig, majd ott folytatta, ahol Norbi el se kezdte.
- A jegenyék állva halnak. A kapitányok emelt fővel. – mondta a temetésen Horváth…- És megkérnék mindenkit…pár szóval ha búcsúzna…végülis ezért vagyunk itt. Idézetek, régi emlékek, személyes élmények…sok régi kedves ismerős, és ismeretlenek mondtak Dobossyról mindent, ami hozzá kötődött, vagy ami jellegzetes volt rá….Norbinak nem jutott semmi az eszébe. Szikrázott az áprilisi nap, és ő a sor közepén állva nézte a ravatalozó tetejét…szürke bádog, benőtte a moha…és fölé két akácfa hajlik. Fehér virágok rajta, amit Lalival nem csipkedtek le. A sor haladt, neki pedig még mindig nem jutott semmi az eszébe…nem tudta, hogy ide idézettel, élményekkel kell jönni…a sor haladt, el a két akácfa mellett, majd ő került mikrofon elé. Előtte egy volt diák emlegette a tanárnő géniuszát, mellyel német nyelvtudását pallérozta, utána Lali …és benne csak egy emlék…kiállt a Jegenye koporsója elé, s csak ennyit tudott mondani: - De tanárnő…én nem készültem. |