1920. január 19.
Két napja nem evett, nem használt ruháit már mind eladta. Kis egérlyukának bérleti díját sem tudta fizetni, napjai voltak a kilakoltatásig. Kegyetlen volt az a tél New Yorkban. Nem, dolgozni nem akart, sosem tett még hozzá hasonlót sem. Angol tudása sokat fejlett az elmúlt időben.
Egy nagyobb ház lépcsőjének szélére kuporodik, zsákmányát, a tegnapi újságot kezdi olvasni. Szövetségi szintû, teljes körû szesztilalom? Amerikai antialkoholista egyesületek, a Keresztény Asszonyok Antialkoholista Uniója és az Anti-Saloon Liga győzedelmeskedéséről volt szó, felmerül Andrew Volstead minnesotai képviselõ neve, továbbá valami Wilson-é is.. Ez utóbbi igen ismerős, de vajon honnan? Épp megmozgatná agytekervényeit ezen találós kérdésen, de valaki megzavarja.
- Mit keres itt? Takarodjon! – minden bizonnyal a ház ura lépet ki ajtaján.
Vanda hirtelen tápászkodik fel ültéből, épp rohanna el messzire az utcán, de az alak elkapja karját, hátrahúzza.
- Kislány, adja vissza az újságot! – öblös hangon üvölt rá. A férfi elfelejt postaládájára nézni, hogy vajon tényleg a tulajdonát emelték-e el.
A törékeny, legyengült női test elveszti egyensúlyát, elcsúszik az utolsó lépcsőfokon. Fejét a halálos ütéstől támadója hatalmas hasa gátolja meg. Tekintetük találkozik.
Így talált egymásra a két üzleti partner.
A hájas olaszt Camillo Pesaro-nak hívták, de szigorúan csak Capeso-nak szólíthatták. Vanda családnevét egyszer próbálta csak kiejteni, persze, hogy nem sikerült elsőre, utána már nem is kísérletezett ilyennel. Napbarnított bőréről állandóan izzadságcseppeket törölgetett, inge ujját még öltönye alatt is feltűrve hordta. Ha nem lett volna annyira elhízott, talán még vonzó férfi is lehetett volna. Mindenesetre felesége bomlott érte, szinte évente új gyerekkel ajándékozta meg férjét. Vandának mégsem volt vetélytársa, hiába a fényes karikagyűrű az ujjon. Camillo már ott a lépcsőn beleszeretett a méregzöld szempárba. De amikor az illegális szeszipar virágzik, nem lehet összekeverni az érzelmeket az üzlettel. Szobát ajánlott külön fürdővel és vécével a Blue Rain club emeltén, a fizetség is csábító volt, az ingyen koszttal együtt. Cserébe csak a „szórakoztatást” kellett vállalni.
Komor arccal nézegeti fedetlen lábfejét. Játszik vele, összeüti azokat.
- Tudtam, mit ért szórakoztatás alatt. Kellett a pénz, az élelem, és a szoba. Felfogtam, hogy gyönyörű vagyok, és ezt maximálisan ki tudom használni. – körmeire pillant, kissé megpiszkálja őket.
- Az első kuncsaft Merrson volt, a rendőrség főkapitánya, - sóhajt fel – első találkozásunk kellemesre sikeredett, együtt vacsoráztunk, természetesen Capeso felügyeletében. Jól szórakoztam, humoros és kedves fickónak állította be magát. A következő estét már csak kettesben töltöttük, felkészültnek éreztem magamat a feladatra. – hangja még mélyebbre vált, szemeit a plafonra szegezi.
Tárgyilagosan, szinte unottan folytatja tovább.
- Mielőtt elkezdte volna letépni rólam a ruhát, megparancsolta, hogy ne merjek sikongatni, mert kitépi a gégém. Hát úgy tettem. Némán hagytam, hogy üssön, verjen, rúgjon. Egyszer üvöltve, máskor suttogva tudatta velem, micsoda mocska vagyok a világnak. És én.. Én csak hallgattam. Megtanultam az összes nevem: ribanc, cafka, prosti, féreg, és hagy ne folytassam a sort. Amikor megrepedt jobb oldalon a hatodik bordám, már tényleg nem éreztem semmit. Önkívületi állapotomban csak egyre hajtogattam magamnak: „Mindjárt vége, csak egy picit bírd ki!”. Nem tudom már melyik ütés után vesztettem el az eszméletem. Másnap délután tértem magamhoz, az orvos ült mellettem, Capeso pedig felettem állt. – nagy levegőt vesz, mintha egy súlyt görgetett volna el.
- Másnap az újságok már azzal voltak tele, hogy lemészárolták Merrsont családjával együtt. A rendőrök nem találták a férfi péniszét. Én sejtettem egyedül, hogy Camillo hol tarthatta.
Egy könnycsepp szalad le szájam széléhez, gyorsan beszippantom, magam sem értem, miért érzékenyültem el, hiszen Roxanne olyan objektívan vázol mindent.
- Tényleg! Mikor kapta a Roxanne nevet? – ocsúdok fel.
folyt.köv. |
